Lehet utazni gyorsan és kényelmesen vagy lassan, mint a helyiek. Én sem vagyok saját magam ellensége, de ha van időm, akkor az önszopatás lelkes híve vagyok. Nem minden olyan szar, mint elsőre látszik, de biztos, hogy mindig a rizikósabb döntésekből lesznek a jó kalandok, márpedig utazni kaland, megérkezni nyaralás.

Nincs vízalatti gépem, nem saját kép, de cserébe pont ilyen volt !

Baliról Gili Menore mentünk. A három Gili sziget Trawangan, Meno és Air egymás mellet helyezkedik el, nem messze Balitól. Mi azért választottuk Menot, mert Trawangan a partysziget, amire egyáltalán nem vágytunk, Air a visszafogottan menő sziget, kurva jó éttermekkel és hotelekkel, Meno pedig a legkisebb, legcsendesebb.

Airen sokat vacilláltunk, hét éve már voltam egyszer, és nagyon imádtam, de éppen ezért Menőre esett a választás. Baliról Gilire két út vezet. Vagy felülsz egy fast boatra, és fejenként 60 euróért másfél óra alatt odarepítenek, vagy úgy tolod, mint a helyiek. Baliról komppal Lombokra. Lombokon Busszal Lembarból Padangbaiba, majd megint hajóval a kiválasztott Gili szigetre. Ez a program majdnem egy teljes napot vesz igénybe, de cserébe két embernek nem kerül többe 30 eurónál. Időnk volt, kedvünk is, és olyan nyomorultan nézett ki a sok hátizsákos fehérember, ahogy tömött sorokban álltak a mólón a speed botra várva, hogy szétáradt bennünk az übermensch utazó önelégültsége, persze igazából csak nyomi sznobok vagyunk, de leszarjuk!

Másnap reggel érkeztünk Menore. A totál off season és a száraz évszak megtette hatását. A sziget leginkább egy trópusi munkatáborra hasonlított, ahol színes táblák jelezték a kiszáradt bokrok és a szeméthegyek közepén az utat. Sétáltunk egy nagyobbat, és úgy döntöttünk, megpattanunk amilyen gyorsan csak lehet, átmegyünk Air-re.

a térkő a király

Két órával később értünk partot Gilli Airen. A sziget rendesen megváltozott az elmúlt hét évben. A homokos ösvény helyett a szélesen letérkövezett főutcára érkeztünk a kikötőből. A part ezzel le lett választva. Az éttermek nem apró bódék többé a parton, hanem rendes épületek. A "belváros" utcáit leaszfaltaozták. Nem mondom, hogy Air teljesen elesett, mert a sziget nagyrésze ugyanolyan hangulatos mint volt, de sokat vesztett a régi bájából.

Mi öt napig rohadtunk, amire azért is szükség volt, mert nekem kellet kicsit dolgoznom, blogot is írtam és ezzel kapásból el is ment három nap. Néztük, ahogy a helyiek a pónifogatokkal szállítják a turistákat és a turistáknak a sört, aztán sört ittunk és néztük a naplementét, miközben folyamatosan halat ettünk. Tökéletesen agyatlan program volt, munka mellé nem is kell több nyaralás közben, ha már ekkora lúzer vagy.

a Cruise Ship nem fából van

Tavaly úgy nézett ki, hogy Komodót 2020-tól be fogják zárni a turisták elől, majd végül változott a terv. Továbbra is mehetnek turisták, de az ötezer forintos napijegy a nemzeti parkba kisebb változáson megy keresztül. A napijegy  megszűnik, és csak éves bérlet lesz elérhető, ezért pedig 1000 USD-t kell leperkálni a környezettudatos orosz oligarcháknak, mert a hátizsákos nyugatiak ezen a ponton elengedik a sárkánygyíkok pikkejes kezeit.

Otthonunk 4 napra

Mi megint a hosszabb út mellett döntöttünk, de cserébe most ez volt a legdrágább választás. Lombokról egy négynapos hajóúttal értünk el Floresre, útközben sok-sok megállóval és programmal. Ez nyilván úgy hangzik, mint egy csodálatos cruise ship tour, de valójában egy viszonylag kisméretű, romos fateknőről beszélünk, amit telenyomnak olcsó kalandot kereső fiatal nyugati turistákkal. A hajó teljesen bézik felszereléssel bír. Sokat olvastam róla, mielőtt nekivágtunk, ki kellett találni, melyik társaság hajójával menjünk, mert nagy a választék, és sok nagyon szar hajó van szar guideokkal, mentőfelszerelés nélkül.

Mi végüla Wanua tours mellett döntöttünk. A hajón 25 túriszt kapott helyet. Alvás a dekken matracokon, de a hajón van négy kabin is. Én úgy döntöttem, 40 felett jár nekem egy kis kényelem, és Cabin Class-t választottam, mint egy angol arisztokrata a Titanicon. 
Luxus 40+

Ha adhatok egy jótanácsot, akkor ne legyél 40+, és ne válaszd a kabint, mert az amúgy is lényegtelen privátszféra mellé egy naponta pár órát működő ventillátort kapsz, míg ha dekken alszol, egész nap és éjszaka fúj a szél, amitől tök jól lehet aludni. A feláras kabin viszont egy szauna szolgáltatás, amire semmi szükség nincs az adott éghajlaton.
40- általában jobb...

A hajón egyébként naponta háromszor adnak enni. Sejtettük, hogy Nasi Greng és Mia Goreng lesz a menü felváltva sok hallal és hússal, de szerencsére volt a hajón két vehemens vegánpicsa. A vegánpicsákban az a jó, hogy az első dolog, amit megtudsz róluk, hogy ők vegánpicsák. Ezt azonnal közlik és rögtön hangsúlyozzák, hogy ők nem vegetáriánusok, hanem vegánok! Egy ilyen hajón ez azt jelenti, hogy ezen a ponton mindenki vegánná változik, mert nem fognak mindenkire külön főzni, ezért nekünk kell alkalmazkodni, hiszen rendes ember tud vegán ételeket fogyasztani, de vegán picsa, hisztis picsa lesz, ha rendes emberi étel közül kell vegánt túrni. Szóval a hajó egy vegán kalanddá vált az első tíz percben.

éjszakai katarzis

Első éjjel nem tudtam aludni, és kifeküdtem a hajó elejébe nézni a csillagokat. A Göncölszekér fejjel lefelé borult bele a tengerbe a meggörbült horizont végén, mellette villámok festették narancssárgára az ég alját, miközben a fejem felett a tejút teljes fényben ragyogott a hajó felett. Közben alattam egyenletesen ringatózott a hajótest és csapkodtak a hullámok. Tudom, hogy ez borasztóan kellemetlenül és sznobul hangzik, de közben Wagnert hallgattam, és olyan katartikus élmény volt ezt az egészet, teljes magányban tolni a tenger közepén, miközben mindenki aludt, hogy majdnem elsírtam magamat. Életem top 10 legjobb másfél órájában simán benne volt. Ezek azok a pillanatok, amikor sikerül magadról reálisan külső képet kapnod. Legalábbis én így éltem meg, és sok mindenbe belenyugodtam, de legalábbis meg tudtam magamnak magyarázni pár dolgot, ami feszített belülről. Arra gondoltam, hogy az egyszerű emberekkel nem az a baj, hogy unalmasak, hanem, hogy az ebből fakadó fruszrációjukat úgy kezelik, hogy a munkát, ami általában kurva egyszerű, túlbonyolítják, ezért pokoliak az egyszerű munkahelyek, kb. minden multi. De mondom, én csak egyszerű sznob vagyok, szóval tök mindegy, de jól esett ez a mélyfilozófiai szakrendelés a világ leggiccsesebb set up-jában.

Csak ezért megérte volna az egész út, de közben megálltunk Kenawa Islandon megnézni a naplementét. Másnap reggel snorkeleztünk és megnéztünk egy fasza vízesést Mojo Islanden.

A negyedik nap elmentünk egy másik nemzeti parkba Rincan, ahol megint megnéztük a sárkánygyíkokat, majd egy gyors snorkel megállóval később megérkeztünk Floresre. Sajnos nem láttunk gyíkokat akció közben szarvasokat és majmokat egyben lenyelni, sőt még sárkánygyík vs. godzilla csatához sem volt szerencsénk, de láttuk őket fenyegetően mászkálni és nézelődni. Láttuk, ahogy a guide villás végű bottal tartja tőlünk távol őket és borzongtunk, ahogy turistáknak illik.

A hajón a legbutább túriszt Bana volt Amerikából, akit mindenki csak Banánnak hívott. Bana egészen hihetetlen mértékben volt ostoba! Hosszú listát tudnék írni ostoba tetteinek krónikájából, de csak a legjobb kettőt osztom itt meg. Miután elmondták nekünk, hogy együtt mozogjunk és ne lóbáljuk a karjaink, fényképezőgépünket stb, mert a gyíkok még megtaláltak minket enni, Bana sikoltozva és integetve rohant oda az egyik gyíkhoz, mert "úgyis csak fekszik".  Miután ráüvöltöttek, hogy egy fasz, legalább 15 percre összeszedte magát, majd a türelmi idő leteltével odaosont az egyik gyík mellé szelfizni. Ezután egy ideig kézenfogva vitte az egyik guide.

vízalatti B4-es bombázó

Floresen Labuan Bajoba érkeztünk, ami nem a legszebb város, és nincs is túl sok látnivaló. Ide a legtöbben azért jönnek, hogy valamilyen daytrip keretein belül lenyomják azt a túrát, mint mi idefelé a hajóval, vagy búvárkodjanak.

Komodó az egyik leglátványosoabb búvárdesztináció a világ sok leglátványosabb búvárdesztinációja közül. Éppen ezért én is a merülés mellett döntöttem. Leginkább azért, mert itt lehet ördögrájákkal úszni. Az ördögráják 3-5 méter szárnyfesztávolságú vizi arisztokraták, akik hatalmas kitátott szájjal úsznak, de teljesen ártalmatlanok és csak planktonokat esznek. Szerintem erről másolták a Boing tervezői a B4-es bombázót. 

najó, ez sem saját fotó!

Egy három merüléses napra indultam, de a dive shopban mondták, hogy csak kettőt merülhetek, mert nincs advanced vizsgám, és a harmadik hely nagyobb rutint kíván. Ezen kicsit meglepődtem, mert még soha nem volt abból problémám, hogy csak open water vizsgám van. Mindig elvittek mindenhova.

A lényeg úgyis a Manta Point volt. Kicsit aggódtam, hogy nem lesz szerencsém, mert már a manta szezon végén jártunk, de kb a 20. percben megláttuk az első, víz alatt csendesen suhanó ráját. Ezt még kettő követte, végül a 4. odajött hozzánk és legalább 10-15 percen keresztül játszott velünk. Folyamatosan odaúszott, forgolódott, volt, hogy majdnem megérintett minket. Ez volt a második Top 10-es élményem 3 napon belül. Nem olyan rossz arány! Nyilván Lilla megint jobban járt. Ő csak snorkelezett, és vigigcsinálta ugyanezt a rájajáték dolgot, de egyszerre öt rájával.

A nap végén végül mondta az divemaster, hogy mehetek a harmadik merülésre Batu Blongnál, ami tényleg az egyik legjobb korall fal, amit valaha láttam. Óriási halak mászkáltak elképesztő mennyiségben, és mindenfelé cápák voltak alattunk és felettünk. Iszonyatosan jó volt!

szopat a monszun

Másnap szereztünk két motort, hogy megnézzük a sziget közepét. Hatalmas lendülettel indultunk el Ruteng felé, ami egy 120 kilométeres túra keresztül a hegyeken. Mindig jó buli keresztül motorozni a hegyeken, kivéve, ha elkezdődik az esős évszak, és emiatt végül hat órán keresztül motorozol egy útszélén vásárolt kék nejlonkabátban medúzának öltözve a monszunban. 

Miután délután lefagyva megérkeztünk Rutengbe úgy döntöttünk, hogy nem szopatjuk magunkat tovább. A terv az volt, hogy elmegyünk a sziget közepéig, és megnézünk pár tradicionális indonéz falut, de az eső és a hideg megfutamított minket. Másnap vissza fordultunk Labuan Bajoba, de azért nem adtuk fel teljesen. Elhatároztuk, hogy teszünk egy nagyobb kitérőt a dzsungel közepén találhato Sano Nggoang tóhoz.

Kénes tő a dzsungel közepén

A Sano Nggoang egy kénes vulkáni tó, átlagosan 600 méter mély. Kurva nehezen lehet megközelíteni, és annyira kénes, hogy egyáltalán nem laknak benne halak, a partján lakó emberek nem tudnak úszni, és az egész tavon egy hajót vagy csónakot sem látni. Cserébe egy turistát sem. A tó partján egyetlen nehezen megközelíthető szállás van egy öregembernél, Petrusnál. A vendégkönyv tanulsága szerint idén mi voltunk a 10. vendégek.

Magáért a tóért is érdemes idejönni, de itt lehetett hódolni az egyik kedvenc hobbimnak: papucsban robogóval endurózás. Elképesztő út visz fel a tóhoz a dzsungelen keresztül. Sportszerűtlen nehezítés volt, hogy a motoromnak az első gumija tükörsima volt, a hátsó fék pedig alig fogott, de ettől még minden percét élveztük az útnak.

Másnap visszamentünk Labuan Bajoba, ahol Lillán urrá lett a menetrendszerinti fosással felütött hasfájás. Így nem maradt más hátra, mint kivenni egy normális szobát és kivárni, amíg lábra nem tud megint állni.

Nem szoktam bédekkerkedni, de ha Labuan Bajoban jársz, mindenképpen a Le Pirate Hotelt ajánlom! A város közepén egy mini boutique hotel kis faházakkal a tetőn. A minimalizmus és a jóízlés tökéletes találkozásáról szól az egész koncepció. Menő sunset rooftop bár medencével és egy tök jó étteremmel, mindez napi 25 dollárért, amiben egy elég jó reggeli is benne van, és amíg a csajod fosik, te nyugodtan blogolhatsz!

Ha érdekel a napi friss, kövess: https://www.facebook.com/Othrn/
Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1
Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/