Tudtuk, hogy Indonézia többet tartogat szép tengerpartoknál és izgalmas természetnél. Ideje volt kulturálisan is elmerülni, nem csak a korallzátonyoké a világ!

El kellett jutnunk Labuna Bajoból Makassarba. Sokat hallottam már az indonéz kompokról és általában semmi jót nem lehet hallani róluk, éppen ezért ideje volt megnézni a sötét oldalt. Az indonéz kompok legendásan megbízhatatlanok, tényleg gyakran elsüllyednek és még a Magyar Államvasutaknál is nagyobb késéseket szoktak összehozni. Már jegyet venni sem volt egyszerű, de végül sikerült szereznünk kettő másodosztályra szóló, gyűrött papírfecnit színes pecsétekkel és olvashatatlan kézírással kidekorálva.

Az út normális esetben 20 óra, de ez a járat még tett egy kis kitérőt Bimába. Emiatt elvileg 6 órával lett volna hosszabb a kéjutazás, de a valóság általában felülírja az illúziót, és 33 órát fetrengtünk egy közös hálóteremben újdonsült útitársainkkal egy közepesen lefingott hajó hangulatosan vibráló neonfénnyel bőségesen elárasztott gyomrában.

in the VIP

Nagyjából egy menekültekkel és hadisérültekkel teli második világháborús kórházhajó lehetett ilyen hangulatú. Az egyetlen, de nem elhanyagolható különbség, hogy itt mindenki szuper kedves volt, ránk pedig kiemelt figyelmet fordított a személyzet és az utazóközönség is.

in the VIP

Eleve nem az 50-60 ágyas szobában szállásoltak el minket, hanem egy hatágyas előszobában laktunk a WC mellett. Ez lehet, hogy nem hangzik annyira jól, pedig tényleg a lehető legnagyobb kiutalható privát szférában részesültünk. A hely egyetlen hátránya, hogy innen nyílt a WC-zuhanyzó komplexum és itt kapott helyet a forróvizes csap is, ahol mindenki megtölthette az instant noodle levesét, így elég nagy volt körülöttünk a forgalom.
lakhattunk volna itt is

Rajtunk kívül még egy turista volt a hajón, egy nagyon magának való amerikai biciklis csávó, aki nem beszélt senkivel, még velünk sem, és nem is láttuk útközben egyszer sem.

naplemente atom volt

Bimáig a hajó félig volt tele, de Bimában annyian szálltak fel, hogy nem csak a mi hatágyas szobánkban aludtunk végül heten, de a deck is tele volt matracokkal és emberekkel mindenhol.

Mindenki nagyon kíváncsi volt ránk, mindenki akart velünk egy szelfit, és természetesen szinte mindenki akart velünk váltani pár szót, ami kurva jól hangzik, de nagyon fárasztó tud lenni.

Azért megnézném, ugyanezt a szituációt fordítva: lepukkant indonéz pár a MÁV segítségével megpróbál eljutni Pécsről Miskolcra. Ha szerencséjük van, csak egyszer hívják rájuk a rendőrséget a pályaudvaron, mielőtt felszállnak. Jó esetben nem szállítaná le őket a kalauz útközben, majd verné meg őket egy rendes magyar embör, mert köcsög migrács húzzá má’ az anyádba!

útközben is volt látnivaló

A jegy egyébként meglepően olcsó, átszámolva kb. 4300 forint, és ezért napi háromszor jár meleg étel is két napon keresztül. Azt nem mondanám, hogy jó volt, de nem hagytam volna ki semmi pénzért. Különben sem volt kényelmetlenebb, mint bármilyen nyomorult nyári tábor, de itt legalább nem basztattak minket nyamvadt pedagógusok egész nap.

minden makassari taxis egy paraszt

Nyolc évvel ezelőtt már taxiztam a Makassar-Bira beach útvonalon. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, de a megszépült emlékeket megint torkon ragadta a valóság. A reggeli buszt Torajába lekéstük, az estit nem volt kedvünk megvárni, ezért a legendás makassari iránytaxik egyike mellett tettük le a voksunkat.

akkor még nem tudta...

A klasszikus ázsiai iránytaxi elég sok változóval rendelkezik, és ezek mágikus együttállása adja ki az út esszenciáját. Ez nem egy olyan algoritmus, amire földi halandónak ráhatása van, és amit be lehetett szopni, azt mi mind gágogva vettük mélytorokra. Eleve kilencen utaztunk egy hétszemélyes autóval, de ezen nem lepődtünk meg.

A sofőr egy paraszt volt, aki úgy vezetett, mint Michael Schumaher a síbalesete után. Ilyet is láttunk már, de ő tényleg akkora fasz volt, hogy az út során többször volt minden túlzás nélküli halál közeli élményünk. Nem csak nekünk volt sok ilyen, a helyi útitársainkat is tényleg megviselték az események. A faszi konkrétan úgy előzgetett a hegyi utakon, ahogy én szoktam motorozás közben (mint egy fasz). A nem elhanyagolható különbség abban rejlik, hogy mikor én kielőzök egy teljesen beláthatatlan kanyarban, van egy B tervem, hogy fogok elférni két kocsi között akkor is, ha mégis jön valaki szembe. Neki nem volt B terve, hiszen egy kocsi nem fér el két kocsi között egy alapból másfél autónyi celebeszi szerpentinen, de én nem is szoktam nyolc utast magammal vinni, amikor éppen rámtör az adrenalin agyfasz. Lilla csak kétszer baszta vállon tiszta erőből, és én is csak egyszer üvöltöttem félelmemben.
Amikor ilyen kisgyererkek mászkálnak a pályaudvaron, lehet tudni, hogy nem minden ok.

Az igazi büntetés nekem mégsem ez volt, hanem, hogy folyamatosan nagyon hangosan kellett ugyanazt a négy kurva idegesítő indonéz popszámot hallgatni a nagyon torz hangfalain. Végül ezt is túléltük, pedig most egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy sikerülni fog. Életünk legkeményebb 11 órája volt.

a halál archívuma

Torajába persze nem meghalni mentünk, hanem borzongani és megmerítkezni a helyi halálkultuszban, és megnézni egy rendes temetési szertartást. Tinédzser sátánistáknak ideális nyári tábor Toraja. Forró ökörvérfüdővel és hangos Death Metállal ajánlom.

Celebesz tengerpartjait muszlimok lakják, de a sziget közepét egy nagyobb keresztény közösség, a minahasanok népesítik be, akik elég sok mindent megtartottak az ősi szokásaik közül. A halottakat nem temetik el rögtön, mert nem halottként, hanem betegként kezelik őket. Néha előveszik őket, cigiznek velük, stb. Akit jobban érdeklenek a részletek, kattintson erre rá erre a VICE cikkre. Ha nem szeretsz olvasni, a fotókért akkor is megéri.

átlagos falu

Így a testeket elteszik a Tongkonan nevű faházakba (minden ház udvarán áll egy ilyen), ahol a “beteg” hozzátartozók addig tartózkodnak, amíg a család össze nem gyűjti a pénzt egy rendes temetésre. Ez általában másfél-két évet vesz igénybe.

A  temetés után a testtel teli koporsót vagy beteszik egy barlangba, vagy kilógatják a hegyoldalba.

Egy rendes temetés persze köszönő viszonyban sincs azzal, amit mi rendes temetésnek hívunk. Egy torajai temetés összköltsége 10.000 és 500.000 dollár között mozog, büdzsétől függően átlagosan 3-7 napig tart.

“have fun and enjoy!”

Végül sikerült elérni, hogy elmehessünk egy helyi temetésre. Szerencsére a temetéseket általában decemberben tartják, de nem voltunk benne biztosak, hogy karácsony és szilveszter között is lesznek. Nyilván voltak, és a hotelben a mellettünk söröző német család tudott is egyet, úgyhogy karöltve öt némettel másnap megindultunk.

Egy gazdag család nagyon nagy temetésébe sikerült belefutnunk. Az első bizarr élmény akkor ért minket, amikor valaki a családból azonnal elénk jött, megköszönte, hogy eljöttünk és egy vidám “have fun and enjoy!” felkiáltás mellett leültetett minket a VIP-ba. Innen látszott igazán, mekkora léptékű rendezvénybe csöppentünk. Kb. 1000 ember jött el erre a temetésre, ami egy hétnapos rendezvény.

Több Tongkonan között kapott helyet a koporsó és az elhunyt szobra. A szertartás több fázisból állt. Az elsőben mindenki táncolt és énekelt, de ez apavetően elég kötetlen stílusban zajlott. Közben az emberek jöttek-mentek, mindenki vidáman beszélgetett a másikkal, és természetesen velünk is. A tradícionális ruhák és tánc mellett mindenhol repkedtek a drónok, és mindenki kezébe telefon volt vagy fényképezőgép.

Akinek nem, az vagy cigizett, vagy evett, vagy éppen valamilyen állatnak vágta el torkát. Az egész annyira fesztelen és szokatlan volt, hogy nem is tudtuk hirtelen, hogyan kéne viselkedni, ezért leginkább úgy viselkedtünk, mint egy fesztiválon, tehát jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk és cigiztünk mi is. A hangulat nagyjából olyan volt, mint egy falunappal összekötött disznóvágásos dodzsem koktél meleg vérrel, jégkockákkal, szívószállal kiszürcsölve.

Közben egyszer körbevitték a koporsót és a halottról készített szobrot, amit az MC, mint valami vőfély egy vidéki lagziban, végig kommentált és hangos kurjongatásokkal buzdította a népet mindenféle állatok leölésére.

Mi csak pár disznó és egy ökör levágását néztük végig, de a házigazdánk állítása szerint a hetedik nap végére összesen ötven ökröt és kétszáz disznót fognak levágni.

Ezen a pontom muszáj volt feltennem a kérdést, hogy mégis ez mennyibe kerül? A válasz szerényen hangzott. “125 000 euró, de ezt heten adtuk össze testvérek.”

Mire az agyunk és a lelkünk telitődött a szemünk előtt levágott és feldolgozott állatok látványával, elkezdett szakadni az eső. Két órára mindenki visszavonult a pavilonokba beszélgetni, enni és cigizni. Mikor az eső elállt, megköszöntünk a vendéglátást és a bokáig érő esőáztatta vérben hazatocsogtunk. Másnap este felültünk egy VIP buszra, és mint egy repülő business class osztályán visszamentünk Makassarba.

Ha érdekel a napi friss, kövess: https://www.facebook.com/Othrn/
Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1
Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/