Beugrottunk a kocsiba, rátapostunk a gázra, felbőgött a V8 és amig kigyorsítottunk a piros lámpától, annyi benzint fogyasztottunk, amivel normális esetben lenyomok egy Budapest-Balatont.

Az első utunk Whittierbe vezetett. Az alig 100 kilométeres út végén egy teljesen más világba érkeztünk. Whittier egy szigorúan őrzött katonai bázis volt a hidegháború alatt, és közúton csak az Anton Anderson alagúton keresztül közelíthető meg, ami 2000-ig le volt zárva a nyilvánosság elől.

Az ötvenes években a zord időjárást és a nyomasztó hidegháborús hangulatot sikerült tökéletesen nyomasztóan ötvözni úgy, hogy ez az egész egy hatalmas, ám mégis szupertitkos vasbeton támaszpont képében manifesztálódott, ahol 150 paranoiás nyomorult tengette mindennapjait.

Ez az épület a paranoiára és a hidegre való tekintettel alagutakkal volt összekötve az egyetlen 14 emeletes lakóházzal, ahol a 150 paragép lakott, és amikor nem a szigorúan titkos munkáját végezte a vasbetonkockában, akkor ebben a másik kockában gondolkodott az apokalipszisről lefekvés előtt, mielőtt másnap felkelt és gyakorlatban is az eljövendő apokalipszisen dolgozott tovább. Ez így ment egészen 1964-ig, amikor egy 9,2-es erősségű földrengés véget vetett a parabulinak.

Szerencsére ebből a hangulatból nekünk semmit nem sikerült elkapnunk. Nyaranta Whittier turitsa központtá változik, de telente most sem lakját többen 200 főnél. Miután végighallgattunk egy csomó sztorit arról, hogy kinek melyik ismerősét hol tépte szét a medve, vettünk egy medve sprayt és teljes lett a lelki békénk. Medve ellen valószínűleg nem fog kelleni, de belvárosi zavargások idején lehet vele rendőrre menni.

no parking at anytime

Ahhoz képest, hogy az egész hely nem túl nagy, parkolni szinte mindenhol tilos. Ahol nem, ott pedig kurva drága, így az éjszakát illegalitásban töltöttük a “város szélén”. Reggel viszonylag korán keltünk és elhatároztuk, hogy bérlünk egy kajakot és elmegyünk evezni. 

Az, hogy jobbra balra hegyek meg gleccserek voltak csak elképesztő volt, de annyira nem lepett meg. Láttunk bálnát, örültünk neki mint majom a farkának, de amikor kikötöttünk az egyik szigeten és észrevettük, hogy a lábunk alatt a kövek tökéletesen szögletesen vanak összetörve egyszerűen lefostuk a bokánkat,! Még sehol nem láttam, olyat, hogy a természet és a geometria ilyen vegytisztán együttműködött volna. Olyan volt mintha betoltunk volna valami erősebb pszichedelikus anyagot és mindent geometrikusra halucinálnánk, de itt ilyen a valóság ami önmagában is elég szürreális.

A természetnél csak egy dolog volt szürreálisabb, az árak! Egy sima fish&chips szendvicsért is lazán legomboltak volna rólunk 27 dollárt, de mi inkább lementünk a kikötőbe és vettünk az egyik halásztól kb. másfél kiló friss vadlazacot 10 dollárért.

tíz dollárnyi friss vadlazac

Az más kérdés, hogy egy doboz tejföl, pár fej hagyma és egy liter tej ezután több, mint 20 dollár volt, de ez így is elég erős egy napnyi kalandnak.

lazacgerjedés

Hamar rájöttünk, hogy itt leginkább magunkra fogunk főzni, és az is kederült, hogy a lazac és a rák lesz a legolcsóbb opció. Másnap tettünk egy túrát Cooper Landing környékén, és megnéztük a lazachorgászokat. A vízben annyi lazac volt, hogy alig lehetett látni a folyó fenekét, de azért kézzel nem lehetett őket kifogni.
sokan vannak

Az egészben az a jó, hogy látod ahogy a halak ugrálnak fel a zúgokon keresztül, és a horgászok ugyanazokon a részeken üldözik a halakat, ahol a medvék. Minden turista medve sprayvel a kezében mászkál, de a helyi erő magnumokkal felszerelkezve jár horgászni biztos, ami biztos.

Mikor visszastoppoltunk a kocsihoz elbeszélgettünk két horgásszal és kiderült, hogy az amerikaiak szemében a kaviár szemét, amit egyszerűen kidobnak, jobb esetben csalinak használnak. Ahogy a sofőrünk fogalmazott: “minek kennék a kenyeremre haltojást, amikor van lekvár is?” Marci gyorsan vette a lapot, bekopogott az első útszéli halfeldolgozóba, ahonnan kb. másfél kiló kaviárral tért vissza. Legalább a vacsorát megint olcsón megúsztuk.

majdnem fagyhalál

Alaszkában gelccserből konkrétan több van, mint útszéli szemetesből, és a gleccserek megunhatatlanul  jól néznek ki.

Útközben szembejött a Matanuska glecser amire tök jól fel lehet mászni és az egészet körbe lehet sétálni, meg amit csak akarsz! Én például egyáltalán nem akartam beszakadni, de gelccser úgy akarta és egyszer csak azt vettem észre, hogy mellkasig merülök a jeges vízben és minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy kihúzzam magam a jégtábla szélére.

Igazából megijedni sem volt időm, viszont rögtön kurva ideges lettem, mert a telefonom és az új fényképezőgépem is velem tartott a jégfürdőbe. Szerencsére mind a kettőt sikerült életre keltenem még ha a fényképezőgépet darabjaira is kelett bontanom emiatt. 

A jégfürdővel és gleccsermászással egybekötöt nap után éjjel egykor érkeztünk meg Valdezbe, ami egy igazi alaszkai szarfészek, de mint Alaszkában minden, ez a szarfészek is gyönyörű. Az első dolgunk az volt, hogy kizártuk magunkat a kocsiból, ami ezen a helyen és ebben az időpontban egyáltalán nem volt vicces. Kicsit rontott a helyzeten, hogy éjjel 1 volt, és én rövidnadrágban voltam.  A parkolóban egy csaj takarított valami büfét, tőle kértünk segítséget.

az exxon-valdez katasztrófa nyomai már sehol nem látszódnak, de ha elég mélyre ásol a földben, még mindig olajos a talaj.

Ez hatalmas mázli volt, mert egyrészt tudta kit kell felhívni, másrészt felajánlotta, hogy ha nem sikerül kinyitnunk a kocsit, akkor aludhatunk az ő lakókocsijában a kert végében. Felhívtuk a szakit, aki azt mondta, hogy kb. fél óra múlva ott lesz, és helyi viszonylatban meglepően olcsón, 90 dollárért feltöri a kocsinkat.

Amíg vártunk rá bementünk a helyi kocsmába, ahol éppen akkor kapcsolták fel a villanyt, mert záróra volt. Mondtuk a pultosnak, hogy ne basszon ki velünk, nem zárhat be, mert kizártunk magunkat a kocsiból és halálra fogunk fagyni. Rándított egyet a vállán, elüvöltötte magát, hogy nincs záróra, lekapcsolta a villanyt és felhangosította a zenét.

Elkezdtünk ismerkedni a helyi erővel, aminek legjobb módja, hogy meghívsz pár embert pár sörre. A pár sör után Marcival elkaraokiztuk a Queentől a Bohemian Rhapsodyt, amibe elég sokan becsatlakoztak.

valdezi haverok

Tényleg fergeteges este volt, és nem csak hatalmasat buliztunk, de másnap akárhova mentünk, mindenhol ismerősökbe botlottunk. Sok értelmes dologra nem is futotta az erőnkből, mert ennyi intenzív barátkozás után masszív másnapossággal büntet a tested.

Miközben a sebeinket nyalogattuk kaptam egy üzenetet: “Szia! Most hallottam rólad, unokatestvérek vagyunk. Én Kanadában lakom a Yukonban, ha erre jársz, látogass meg!” Véletlenül pont arra jártam!

basszus, pont erre járunk!

Egy ekkora ziccert nem lehet kihagyni, és miután csekkoltuk a csajt Facebookon és láttuk, hogy jó arc. Megegyeztünk, hogy irány Dawson City! Ki ne akarna keresztülvágni Klodike-on, ahol Dagobert Bácsi gazdag és híres rajzfilmkacsává változott.

Útközben az éjszakát egy kiszáradt folyó medrében töltöttük a semmi közepén, mert a határ este 8-kor bezárt. Egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki mászkál a kocsi körül. Eléggé összefostam magam. Kimásztam az ágyból, felkapcsoltam a villanyt és egy hatalmas  rénszarvas és a borja nézett rám vissza a szélvédőn keresztül. Nekem hirtelen fülig ért a szám, ők unottan végignéztek rajtam, aztán szép lassan elsétáltak az éjszakába.

régen ezért lecsuktak volna

Kora reggel érkeztünk a határra. Marcival hatalmas vitát folytattunk útközben. Ő mindenképpen meg akarta tartani az Anchorage-ben legálisan vásárolt fű maradékát. Az volt az elmélete, hogy Amerikában legális, Kanadában két hónapon belül legális lesz, tehát ő tök korrektül odasétál a határőrhöz és megkérdezi, hogy beviheti-e az országba?
helló! van nálam fű, bejöhetek?

Én ettől kurva ideges lettem, mert hiába legális, ez hivatalosan akkor is szürkezóna, és kurvára nincs kedvem egyenruhás alakokkal és fűvel közös kapcsolatot építeni, plusz engem igazából kurvára nem érdekel, hogy van-e fű vagy nincs! Ráadásul orvosi marihuánát vettünk, így be sem téptünk, csak esténként relaxálgattunk.

Nagy nehezen meggyőztem Marcit, és a határ előtt kidobtunk mindent. Begurultunk a határra és elkezdtek minket kérdezgetni. Miután kezükbe nyomtunk egy magyar és egy ausztrál útlevelet meg pár kinyomtaott PDF-et, amik az autó papírját voltak hívatottak reprezentálni, kezdtünk gyanússá válni. A helyzeten nem segített, hogy előadtam a sztorit, miszerint egy overlander facebook csoportban ajánlotta fel valaki, hogy ha elhozom az ügyfele lakókocsiját Prudhoe Bayből, akkor ingyen használhatom egy hónapig. A sok pofázásnak az lett a vége, hogy bevittek minket egy váróba, amíg átkutatták a kocsit.

Mi nem izgultunk amikor a csávó visszatért, de ő kicsit idegesen letett pár horogkeresztes matricát az asztalra és megérdezte mi ez?
Nem estem kétségbe, mondtam, hogy indiából jövök, ott vettem és ott a jó szerencse szimbóluma.
Ez elég megnyugtató válasz volt és bele is illett az előadott gyanús sztoriba, de akkor lerakta az asztalra a Gatorade-os üvegből eszkábált vizipipánkat, amiről természetesen elfeledkeztünk, és megint ugyanazt kérdezte: Mi ez?

Mivel igazat mondani mindig egyszerűbb, mint hazudni, mondtuk, hogy vizipipa.

 - Mire használtátok?

- Füvet szívtunk belőle.

- Van nálatok fű?

- Nincs, kidobtuk.

- Hol?

- Az út szélén egy kukába.

- Reggel szívtatok?

- Nem!

- Köszönöm, hogy őszinték voltatok srácok, húzzatok innen! (ekkor a kezembe nyomta a pipát)

- Kidobhatom itt?

- Itt nem, vigyétek innen el!

Fülig érő szájjal húztunk el a határról. Egy percig sem volt igazán ijesztő a szituáció, de ez leginkább a határőrnek volt köszönhető. Simán belefuthattunk volna valami faszfejbe, és ülhettünk volna pár napot, sőt nagy valószínűséggel ki is tiltottak volna minket az országból örökre. Folyt köv!

Ha érdekel a napi friss, kövess: https://www.facebook.com/Othrn/
Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1
Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/