Lesújtva álltunk Trabzonban a hírtől, hogy vezérműláncot kell cserélni. Még az ezer líránál is jobban fájt, hogy 5-6 napra itt ragadunk. Trabzont majdnem 780 000-en lakják, és a török büféket nem számítva alig van pár valamire való étterme, és összesen négy bár van a városban, szóval Trabzonban sok minden nincs, de például pörgés egyáltalán, meg jó idő sem volt és a város sem adja annyira.

Megnéztük, nem láttuk

Az egyetlen valamire való látnivaló a Sumela kolostor, ami az Altindere nemzeti parkban van Trabzon mellett. Tényleg beszarás, hogy néz ki, de mi csak kívülről nézhettük meg, mert amikor ott jártunk éppen tatarozták. Jaj, jaj, jaj, kegyetlen az élet!

Leírhatatlanul boldoggá tett minket, amikor a 3. napon megtudtuk, hogy a Pónimotornak mégsem véres a torka, és nem kell cserélni a vezérműláncot, elég lesz csak meghúzni. Félidő, féláron. Azt hiszem, ilyen a jó motorszerviz.

Trabzon nem szép, de legalább unalmas

Boldogan pattantunk a motorokra, hogy lelépjünk Trabzonból. Úgy terveztük, hogy alszunk még egyet Rizében, de Törökországban a Fekete-tenger partja valahogy szöges ellentétben áll az ország többi részével. Nyomasztóan unalmas és meglepően ronda városok - mondanám, hogy tarkítják, de csak vannak a partján.

Megálltunk Rizében, egymásra néztünk, tudtuk, hogy mind a ketten ugyanarra gondolunk: Viszlát Törökország, helló Grúzia!
Írtam egy Törökország kisokost. Ha érdekel, katt ide!

Grúzia

Megérkeztünk a határra, és amikor a Grúz határőr a motorok mögött bedőlve, mint valami Japán szamuráj, hosszú másodpercekig silabizálta a rendszámokat, a szar is belém fagyott. Sok forgatókönyv végigfutott bennem, hogyan fogjuk kimagyarázni a hamis rendszámot, de végül csak annyit kérdezett, Holland?
Én pedig gyorsan rávágtam, No Hungary és már suhantunk is tovább!

Grúzia pont úgy fogadott minket, ahogy elképzeltük. Lepukkant épületek között, kétes eredetű, leharcolt luxusautókban, kétes eredetű, leharcolt alakok csalinkáznak a random, bárhol felbukkanó tehenek és malacok között. Grúziában szabadtartásban vannak az állatok, ami szerintem tényleg tök jó az állatoknak és hosszú távon valószínűleg az embereknek is, de mindenképpen szokni kell, hogy a kanyarban egyszer csak hopp, ott néz a tehén, és hiába tolod a dudát, szarik rá, mint tinédzser a kockás füzetre.

Azt hittük hallucinálunk

Alig egy órával később megérkeztünk Batumiba, és nem értettük, hogy lehet, hogy húsz kilométerrel lejjebb is ugyanabban az országban voltunk.

Innen kicsit sem hasonlít egy posztszovjet kisvárosra

Batumi teljesen más volt, mint mondjuk Batumi elővárosa. Mintha a szovjet tömbház program Disney Worlddel és Dubai főépítészével keveredett volna egy swinger partyba, és ebből a mindenki-mindenkivelből született volna egy gyermek, legyen neve Batumi.

A giccs, a nagyvonalú futurizmus, a posztszovjet hányás és a kis grúz faházak váltogatják egymást minden utcasarkon. Hihetetlenül eklektikus és alapvetően baromi jó hangulatú város. Batumi gazdag és Batumi köszöni szépen, jól van! Üvölt belőle, hogy metropolisz akar lenni, pedig csak 150 000 fős kisváros. Kisebb, mint Szeged, mégsem érzed egy egyórás séta után, hogy köszi, akkor most menjünk haza!

WTF?!

Szellemhajó

Nem is akartunk Batumiba menni, de nagyon örültünk, hogy megtettük. Azt gondoltuk, hogy egy ronda üdülőváros, tele tengerparti hotelekkel, de innen indul a komp, amivel Lillának haza kell mennie, és mivel nem lehet online jegyet venni, úgy terveztük, megvesszük a jegyet, hogy mindenki nyugodt legyen, utána folytatjuk a Grúziázást!

Kimentünk a kikötőbe, és elkezdtük keresni az irodát. Kb. négy irodával, harminc perccel és három kilométerrel később megtaláltuk. Az iroda egy elképesztően lefingott panelház földszintjén volt, egy printelt A4-es, celluxal kirakott papírlapon, pedig ott virított a büszke felirat: офис. Sajnos nyitva tartást vagy telefonszámot nem mellékeltek hozzá, így nem lettünk okosabbak.

Ebben a házban van az iroda és ez itt az ablaka

A délutánt azzal töltöttük, hogy mindenféle hajózási cégek irodáit járkáltuk körbe a városban. Kb. a nyolcadik helyen szereztünk egy telefonszámot, amit persze nem vettek fel soha, de mindenhol megnyugtattak minket, hogy ne izguljunk, mert vasárnap van, de hétfőn majd lesznek az irodában.

Este sétálgattunk a városban és megnéztük az olyan híres látványosságokat, mint az Alphabetic Tower, ami annak állít emléket, hogy a grúz nyelv legalább olyan elbaszott, mint a magyar, de nekik legalább olyan ABC-jük van, amit rajtuk kívül nem tud elolvasni senki.

Megnéztünk egy kurva nagy szökőkutat, ami a Coldplay szimfonikus feldolgozásokra mutatott be különböző koreográfiákat, majd annyira unatkoztunk, hogy bementünk egy kaszinóba, mert Batumi tele van velük, Lilla pedig még nem volt sohasem.

Nagyvonalúan száz Larit szántunk unaloműzésre, és én nyilván azonnal elvesztettem az én ötvenemet, de a szűz kéz szerencsét hoz, és Lilla hamarosan kétszázhatvanat csinált a százasból. Ezen a ponton befosott, hogy el fogja veszíteni és leléptünk, hogy aztán egész este azt hallgassam, hogy maradni kellett volna, mert szériában volt. 

Másnap szakadó esőre ébredtünk és első utunk az irodába vezetett, ahol természetesen nem volt senki és nem vette fel a telefont senki. Napközben még vagy háromszor szerencsét próbáltunk, de mintha ez a társaság nem is létezne. A hajó sem futott be a kikötőbe, pedig menetrend szerint már egy napja ott kellett volna lennie.

Este hétkor nagy nehezen elértük a csávót, aki mondta, hogy most bent van az irodában, menjünk be. Rommá ázva megint kisétáltunk a kikötőbe az irodához, ahol közölte, hogy a jövőheti kompra csak a jövő héten lehet majd jegyet venni, jöjjünk vissza akkor, de nyugodjak meg, hívni fog, mikor bent lesz az irodában. Kurvára nem nyugodtunk meg, de nem volt mit tenni.

Akkor még nem tudtuk, hogy még négy éjszakát fogunk Batumiban tölteni, mert hála a szubtrópusi klímának, éppen esős évszak van, és mivel volt, hogy napi 1,5-2 centi eső esett, tényleg nem lehetett motorral elindulni sehova.

Még ennek ellenére is viszonylag jól elvoltunk Batumiban. Hiába tette rá a nagy Szovjetunió anno a kezét Grúziára, a Sztálini pangás nem tudja lenyomni a pálmafákat és a tengert. Sikerült elbaszni, amit el lehet, de mindent nem lehetett, pedig mindent megpróbáltak!

Fel a hegyekbe

Az ötödik nap végre elállt az eső és azonnal elindultunk Svanetibe, fel a hegyekbe.

Jó volt végre motoron ülni és különösen jó volt a szikrázó napsütésben, elképesztő tájakon belefolyni a kanyarokba. Mestiában kötöttünk ki. Mestia egy kisfalu, szinte az út végén. Arról híres, hogy itt és a környéken, mindenhol őrtornyokat építettek minden ház mellé a helyiek. Ez egyrészt tök jól néz ki, másrészt számomra teljesen felfoghatatlan, hogy mi értelme van egy 100 méteres sugarú körön belül 6-8 őrtoronynak, de nem is az én dolgom. 

Csodálatos három napot toltunk Mestiában és környékén. Az utolsó este megismerkedtünk 3 német sráccal, akikkel annyira berúgtunk, hogy én azt sem értem, hogy bírtunk másnap felkelni, nem hogy motorra szállni, de valahogy sikerült.

Az idő urai

Visszaértünk Batumiba vasárnap, és ugyanaz a forgatókönyv fogadott minket, mint előtte. Szakadó esővel és bezárt irodával kedveskedett nekünk szeretett minimetropoliszunk. Napközben többször is elértük telefonon ez embert, aki mindig mondta, hogy ne aggódjunk, majd hív, ha itt az ideje!

Hétfő délután fél ötig játszottuk a telefonálósdit, aztán fogtuk magunkat és megint kimentünk az irodához. Ott állt még egy tanácstalan holland pár a bringájukkal és egy belga motoros srác.

Mindenki információra vár a kikötőben

Ők már délután kettő óta ott voltak és várták, hogy kiderüljön valami. Egyszer csak varázsütésre kinyílt az iroda ajtaja, mindenkinek felvették az adatait és mondták, hogy mindenki menjen a picsába, a hajó majd éjjel 3 és délután 3 között valamikor el fog indulni, mindenkit fel fognak hívni telefonon.

Mivel az eső megint elkezdett esni, a holland páros is úgy döntött, hogy nem a kikötő bejáratánál fog kempingezni. Meggyőztük az egész csapatot, hogy költözzenek be éjszakára oda, ahol mi lakunk, mert meglepően olcsó és kivételesen nem hányadék szállást találtunk. Nagyon örültünk egymásnak és annak, hogy Lillával még egy utolsó estét együtt tölthetünk.

Elmentünk így ötösben vacsorázni és sörözni, kicsit elázva hazaértünk. Mindenki éppen elégedetten ágyba bújt, amikor csörögni kezdtek a telefonok, hogy most azonnal indulás a hajóra!

Gyorsan magunkra húztuk az esőruhákat és kimentünk a kikötőbe. Elvették a papírokat. Itt a vége, ennyi volt! Az utolsó érintés, az utolsó elharapott szavak, az utolsó csók. Tudtuk, hogy szar lesz, de arra nem számítottunk, hogy mindezt a szakadó esőben kell végigcsinálni úgy, hogy közben grúz rendőrök ordibálnak veled, hogy itt nem lehet megállni és folyamatosan kamionok centizgetnek a sötétben. Rosszabb volt, mint valami ócska művészfilm utolsó kockái.

Félrészegen, szarrá ázva, üvöltve-bőgve húztam a gázt hazáig. Ezt akartam, elkezdődött! Egyedül motorral a világkörül. Most éppen nem vicces!