Két hét és majdnem 5000 kilométer után befejeztük utunkat a hegyek között, és megérkeztünk a tengerpartra. Nagyon intenzív két hetünk volt, és nagyon élveztük, de sokkal fáradtabbak voltunk, mint mikor elindultunk. Nem az volt a terv, hogy majd döglünk a tengerparton a nyugágyak között, mint Egyszerű Géza a tunéziai hotel all inclusive szakosztályán, de kicsit vissza akartunk venni a tempóból.
Egy hónap nem rövid idő, de nem is elég hosszú ahhoz, hogy egy ekkora országot rendesen be lehessen járni. Mi úgy döntöttünk, hogy lemegyünk délre az ország közepén, keresztül az Atlaszon, és visszamegyünk fel északra az óceán partján. Ha lett volna még 7-10 napunk, akkor lemegyünk keletre és délre a Szaharába is, de ennyi időnk nem volt, homokdűnéket már láttunk, ezért ez most kimaradt.
Így kötöttünk ki Mirleftben, ahol igazából semmi sincs. Sidi Ifni volt az igazi úticél, de túl turistának tűnt, és nem akartam ennyire belecsapni a nyaralós feelingbe, mert nagyon nehezen viselem. Sidi Ifni az útikönyv szerint Marokkó art deco gyöngyszeme, a valóságban maximum egy kopott igazgyöngy hamisítvány egy repedt intarziás ékszerdobozban. Szerintem nem járok vakon a világban, de nem találtam benne semmi art deco-t.
Kétségkívül van egy egyedi atmoszférája, mindenesetre még így is sokkal jobb hely, mint Mirleft, ami egy klasszikus, unalmas szarfészek. Ezt eléggé benéztük, de nem volt tragédia. Erre a környékre azért megy a túriszt, mert Sidi Ifni és Mirleft között található Legzira Beach, és itt van Marokkó egyik leghíresebb turista látványossága, a hatalmas szikla boltívek. A hatalmas sziklaboltívek egy nagy üres tengerparton pont olyan hatást tesznek az emberre, mint ahogy azt a képeket nézegetve elképzeli, sőt, minket annyira megütött, hogy kétszer is elmentünk megnézni. Egyszer dagálykor, amikor félig víz alatt vannak, egyszer pedig naplementében apájkor. Kurva romantikus volt, de várt ránk még egy egyáltalán nem romantikus feladat is: olajat kellett cserélnem a motorban.
Két motort is építettem már, de én a blokkhoz soha nem nyúlok, így olajat sem cseréltem még soha. Sajnos ezt sem tanították az ELTÉ-n, de természetesen a Youtube-on ez is fent volt, és a videó alapján nem tűnt agysebészetnek.
Elrobogtunk a következő nagyobb város jelentősebb benzinkútjához, vettem olajat, bekerekeztem a benzinkút műhelyébe, és fél óra alatt sikerült megoldani a feladatot. Kicsit izgultam, hátha elbaszok valamit, és ott fogunk ülni egy motorral, aminek beletöröm a blokkjába az olajszűrő menetét, vagy mindent eláztatok olajjal, de pont olyan egyszerű volt, mint a videó tutoriálban. Tiszta szerencse, hogy vannak olyan geekek, akik unalmukban ilyen videókat gyártanak.
Friss olajtól megrészegülve téptünk tovább északra Taghazout felé.
Taghazout a #coyz #laidback #surftown #cool városa Marokkónak. Itt már tombol a turizmus, de a hely igazából a szörfözésről szól. Ez egyrészt jó, mert nem egy olyan hely, amit faltól-falig beborítanak a hotelek, de lehet jó helyeken lakni és jókat enni, ami a hegyekben impossible mission.
Taghazoutban mindenki a legrosszabb szörfös sztereotípiának megfelelően nagyon laza és nagyon cool, minden napszak minden percében.
A szörfösök 80%-a szinte soha nem szörfözik, csak nagyon sokat beszél róla, és nagyon sok szörfös videót néz a Youtube-on, miközben nagyon beszívva sokat gondol arra, hogy ő szörfös, mert szörfösnek néz ki. Van egyfajta hasonlóság a szörfök mellett álldogáló, ugyanúgy kinéző arcok, és a café racerek mellett álldogáló, szintén ugyanúgy kinéző cool arcok között. Mindenféle szubkultúra mindenféle cool arcai pontosan ugyanolyan unalmasak a világon mindenhol. Valahova tartozni nagyon nem cool, ezt minden igazi cool arc tudja, akinek van egyénisége.
Gergő még elvitt minket kicsit endurózni, és megtanultuk eldobni és nem félteni a motort. Én a saját cuccaimra nem szoktam vigyázni, másokéra viszont mindig nagyon, ezért ez nehezebb volt mint gondoltam. Jár neki az örök hála! A délutánt is náluk töltöttük, és a garázsban mindent helyre rakott a motoromon, amit csak tudott. Borzasztóan jó fejek voltak, és hihetetlenül kedvesek. Megbeszéltük velük, hogy másnap kibéreljük Lillának az egyik 1200-ast, és elmegyünk túrázni.
Este aztán elindultunk bulizni. Szinte minden van Marokkóban, ami Európában, de az underground még sehol nem jött szembe velünk. Szar diszkókban, ocsmány, lila fényű hotel lounge-okban és nagyon lefingott helyi kocsmákban lehet bulizni, és ebben az elveszett nyomitengerben őrlődtünk, amikor végre találtunk egy normálisan kinéző helyet.
Legnagyobb meglepetésünkre egy elég izgalmas klubbot találtunk, a pincében egy hatalmas punk bulival és tök jó koncerttel megfűszerezve. Marokkóban mindenhol kint van a Király fotója a falon, és tényleg szeretik a királyt. Úgy hívják a Nép Királya. Abból látszik, hogy kedvelik őfelségét, hogy mindenhol másfajta képek vannak róla kirakva, mindenhol a hely szelleméhez illő alkotással megörökítve. Ezen a helyen, ahol alkohol kimérés is volt, a király például éppen félrenézett. Milyen szofisztikált és kedves gúnyolódás! Ilyet csak az érdemel akit szeretnek.
Végre rendesen eldobtuk az agyunkat, és sikerült megismerkedni helyi arcokkal is. Hatalmasat buliztunk, sokat dumáltunk, kérdezgették merre jártunk és amikor mondtuk, hogy pár napja voltunk Legzira Beach-en, hirtelen nagyon komor lett a hangulat. Kiderült, hogy az egyik boltív – a látványosabb – aznap délután lomlott. Pár tízezer évig bírta, és ottjártunk után pár nappal csak egy kőhalom maradt belőle. Ez nagyjából akkora veszteség Marokkónak, mintha Magyarországon hirtelen elfolyna a Balaton, vagy leomlana az egész Tihanyi-hegy, de nincs autentikus punk buli maradandó kár nélkül, még ha nem is mi okoztuk.
Másnap a szomorú hírtől és a másnaposságtól elcsigázva elmentünk Gergőékhez a motorért, és az úton végre először két külön motoron lehúztunk Loualidiába kirándulni és halat zabálni. Következő nap nagyon büszkén és törésmentesen visszaszállítottuk a motort Gergőnek, visszamentünk Tangerbe, becsekkoltunk ugyanabba a hotelba, amibe első nap megérkezésünkkor, és szomorúan, de feltöltődve és tettre készen vártuk a kompot, hogy visszatérjünk Európába.
Marokkóban motorozni nem nagy tudomány, ezt az út előtt is sejtettük, de most már empirikusan is bebizonyosodott. Elég sokat motoroztam már a világ sok pontján, és szinte mindig helyben szoktam bérelni olyan motorokat, amilyenekkel a helyiek tolják. Ez azért jó, mert ha bármi gebasz van, akkor ezt rögtön, a helyszínen lehet orvosolni, másrészt a közlekedés olyan műfaj, ahol másokhoz kell igazodnod, és ha körülötted mindenki 100-150 köbcentis motorokkal jár, akkor neked sincs valós szükséged nagyobbra.
Lehet élvezni, mint Pesten a Porschéval járást, de az sem szükséges, maximum jólesik. Találkoztunk egy német csajjal, aki egy bő harminc éves 250-es Yamaha endurón tolta egy Martens bakancsban, farmerban, egy kis hátizsákkal a hátán. A haverjai sem voltak sokkal jobban felszerelve, és az ő szemükben mi totál konzumidióták lehettünk a nagy BMW-vel és kofferekkel – és tulajdonképpen igazuk is volt. Nem gondolom, hogy egy marokkói túra sokkal több felkészülést igényel, mint lemenni a Balatonra.
Mi csak a meleg ruhákkal számoltuk el magunkat, de ez abból adódott, hogy barátaink mondták, hogy áprilisban a hegyekben még hó volt, este pedig nagyon hideg. Rajtam kétszer volt pulóver este, az is a tengerparton – a visszaúton viszont jól jöhet.
Aki sokat utazik, pontosan tudja, hogy öt napra pont annyi cucc kell, mint öt hónapra, és attól, hogy motorral mész, ez a szabály pont ugyan annyira igaz. Marokkóban vezetni egyáltalán nem gáz. A nagyvárosok kicsit kaotikusabbak, mint Európában, nincs full szabálykövetés, de minden kiszámítható a józan ész alapján. Ha szoktál Pesten, dugóban biciklivel vagy motorral kombinálni, ezt is simán meg tudod ugrani. A hegyekben pedig mindig lehúzódnak vagy jeleznek, hogy mehetsz. Az autópályán is lemennek előled a belső sávból, ez például Magyarországon egyáltalán nem jellemző.
A marokkóiak nagyon kedvesek és tényleg nagyon vendégszeretőek, nem úgy mint mi, magyarok, akik szerettük ezt mondani magunkról, de mostanra már állítani se merjük. Természetesen van lehúzás, mint bárhol a világon, de kivédhető, mint a világon bárhol, és ha be is szopod, maximum lehúznak 5 dollárral, és nem kell taxishiénákkal vagy túlszámlázó éttermek biztonsági embereivel verekedni havi fizetéseknek megfelelő összegekért, mint itthon.
Hasznos kütyük, második felvonás.
Van két dolog ami nélkül soha nem indulok el. Az egyik a Kindle-öm, a másik a fényképezőgépem. Olvasni egyébként is jó szórakozás, de hosszú komp- vagy buszutakon, repülőkön a legjobb időgyilkos. Elég nagy szabadságot ad utazás közben, ha elfér a zsebemben egyszerre 200-300 könyv.
Nagyon szeretek fényképezni, igazából a munkám is ez, és azt is szeretem, de utazáshoz csak és kizárólag kompakt gépet vagy telefont használok. Ha dolgozom, gyakran teherautóval hordom a felszerelést, de útközben minimalista vagyok. Számomra a jó gépnek két feltétele van: az egyik, hogy raw-ban lőjön, hogy lehessen utómunkázni. A másik, hogy ne legyen nagyobb egy cigisdoboznál, mert ha nem fér el a zsebben, nem fogom magammal hordani. Ezért anno egy Canon S110-et választottam. Vannak már jobb gépek, és kell némi kompromisszumkészség, de valamit valamiért. Fotóstáskával utazni maga a pokol, persze van aki szereti, de pár Facebook posztért nem fogom összetörni magam
Marokkó sokkal liberálisabb a muszlim országok között, mint Magyarország a nyugati világban, nem migróznak, pedig oda sok menekült érkezik a valóban söté
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.