Miután elmenekültem Chandigarhból, Rishikesh felé rántottam a kormányt. Rishikes masszív turistacsapda, de a morózus betonhalál után én igazából nem is nagyon vágytam másra, mint cuki kávézókra és színes falú hostelekre.

gluténmentes, organikus, cukormentes

Bár a Föld szívcsakrája Dobogókőn van, a világ jógacsakrái Rishikesben egyesülnek egy hatalmas jógakartel szárnyai alatt. Tudtam, hogy itt minden a jógáról szól, és engem a jóga teljesen hidegen hagy. Éppen ezért nem is zavar, de az elmebaj ilyen szintű manifesztálódása szerintem senkit nem hagyhat hidegen.

A környéken egymást érik a jógatanár iskolák, a meditációs központok, a különböző tréningek és kurzusok, és az organic fasizmus természetes velejárója a helyi turista populációnak. Ez alól csak a Coca-Cola képez kivételt. Ezt azok is isszák, akik egyébként a földön fekve a tehén tögyéből hindu zsolozsmákat gögyögve szívják ki a low fat tejet.

Jógaliba reggelizik

Sajnos nem fényképeztem le a közértben a 100% organic Yoga Bar nevű terméket, mert rendes rishikeshi turista nyilván csak ezt eszi jóga előtt vagy után.

Annyira sikerült átesni az idióták kiszolgálásában a ló másik oldalára, hogy az egyik kávézóban a chai massalát csak és kizárólag mandula vagy szója tejből voltak hajlandóak elkészíteni, és természetesen nem cukorral, hanem édesítőszerrel készült, és 70 rupia volt egy pohárral. Normális esetben az utcán 15 rupia és mindenféle fűszereken kívül az alapját a zsíros tehén tej és a merőkanállal adagolt cukor adja. Nem volt finom, de legalább volt hozzá gluténmentes, drága süti.

A  Lakshman Jhula Híd

Nyilván ebben a kávézóban futottam össze Juliannal. Ő a német srác, akit csak kétkerekű Coelhónak hívtam. Iránban már találkoztunk, ő is motorral jött volna Indiába, szintén Pakisztánon keresztül. Ő is útitársat keresett, de én miután lecsekkoltam a facebook profilját, és szinte csak hosszú posztokat találtam az élet értelméről, inkább megfutamodtam a társasága elől.

Ezt a szolgáltatást nem vettem igénybe

Mint kiderült, nem tudott pakisztáni vízumot szerezni Iránban, ezért otthagyta a motorját, és hátizsákos üzemmódra váltott. Éppen egy hosszú jógakurzust kezdett, és arról beszélt, hogy végre késznek érzi magát, hogy szerelmes legyen, én pedig inkább megint otthagytam, mert úgy éreztem, ha még sokat kell hallgatnom a faszságait, akkor meg kell öljem ott helyben, hogy visszajussak nirvánába.

Azért voltak izgalmas arcok a városban

A következmény természetesen az lett, hogy három nap organikus és gluténmentes India után arra jutottam, hogy a motorom majd felold a jógaterror alól, és elhúztunk Delhibe.

vezetni indiában

Rishikestől Delhi mindössze 220 kilométerre van. Nem értettem, hogy miért ír a google majdnem hat órás utat, de azt már megtanultam, hogy a nagytestvér ritkán téved, és sajnos ez most sem volt másképp. Helyesebben de, mert végül nyolc órába fájt megtenni ezt a 220 kilométert. Nagyon sokfelé vezettem már, sokféle dugót láttam, de arra nem lehet felkészülni sem mentálisan, sem pedig fizikailag, hogy egy 220 kilométer hosszú indiai dugórém részévé válsz.

Nézni jó benne lenni pokoli volt!

Akkor tudtam, hogy nagyon el lehetek fáradva, amikor azon kaptam magam, hogy egy szerencsétlen hapsit, aki csak kedvesen beszélgetni szeretett volna (nyilván nem jó helyen és időben), jó magyar szokás szerint, magyarul üvöltve küldök el a kurva anyjába, miközben élet-halál harcot folytatok 324 másik motorossal egy 1 méter átmérőjű lyukért a szemétdomb közepén, ami legalább 3,5 méter előrehaladással kecsegtetett.

Végül lassan sikerült elérni Delhit, ahol végül annyira beállt a dugó, hogy az utolsó 800 métert majdnem egy óra volt megtenni. Volt, hogy hosszú percekig egyáltalán nem mozdultunk egy olyan utcában, ahol autó egyáltalán nem volt, csak motorok, biciklik és riksák. Még a gyalogosok sem tudtak megmozdulni néha. Én ennyire reménytelen helyzettel még soha nem találkoztam.

Van az indiai dugónak egy inspiratív oldala is. Arra gondoltam, hogy a notórius gyorshajtókat, vagy ittas vezetőket nem pénzbírságra kellene ítélni, és nem is a jogosítványukat kellene bevonni, hanem egyszerűen ki kellene őket küldeni Delhibe egy motoron, ahol meg kell tenniük 3 nap alatt 1000 kilométert. Amíg nem sikerül, nem jöhetnek haza. Szerintem nincs olyan polgár, aki ezek után nem változik örökre Szabálykövető Jánossá…

Hey Mister want some tires?

Egyik indiai nagyváros sem olyan hely, ahol az ember szeretne sok időt tölteni, és ez Delhire halmozottan igaz. Mégis úgy alakult, hogy öt napra beragadtam, de elég jól ment az idő. Sokat videóztam, vágtam, kipróbáltam mindenféle helyi ételt és szórakozási lehetőséget. Megkeresett a helyi kalandmotoros közösség egyik prominens tagja, akivel egy hosszú és görbe estét töltöttünk, és valahogy eljutottam a Fat Boy Customsba is, ahol letettem motort egy kis karbantartásra, mert közelegtek az ünnepek és lassan indultam haza családlátogatni.

az idióta zsoldja

Nyugodtan üldögéltem a laptop előtt, mert tudtam, hogy a gépem másnap hajnali 1.30-kor indul. Egészen addig mojoltam a saját kis hülyeségeimmel, amíg fel nem pillantottam a monitor jobb felső sarkára, ahol megláttam, hogy dec. 20. van és egészen pontosa 1.35, azaz én egy idióta vagyok, és a gépem éppen most gördül neki a kifútónak, nem “holnap éjjel”, ahogy én azt összeraktam. Szomorú pillanat volt felismerni, hogy egy nyomorult fasz vagyok, de azt is tudtam, hogy az egész családom nagyon szomorú lenne, ha nem érnék haza, ezért ott helyben vettem egy repjegyet, behánytam a táskámba a cuccaimat és ostorral verve egy szerencsétlen riksás fejét, elértem a reggel 4-es járatot.

Tudtam, hogy a szabályok szerint, ha a retúrjegy első fele nem kerül felhasználásra, akkor a visszajegy is érvényét veszti, ezért még berohantam a reptéren a Lufthansa pulthoz és jeleztem, hogy bár a gépet lekéstem, a visszajegyre még igényt tartanék.

Meglepő módon közölték, hogy semmi gond nem lesz. Tesznek a nevem mellé egy “remark-ot”, és csak az újra kiadás költségét kell kifizetnem, de otthon mindenképpen hívjam fel az ügyfélszolgálatot.

Miért dudálnak mindig, mindenhol? Legjobb dudabolt a városban! HORN OK PLEASE!

A tervekhez képest mindössze három és fél óra késéssel és 140.000 forinttal rövidebben, de annál boldogabban érkeztem meg a kis családomhoz. Nagyjából a második dolgom volt felhívni a Lufthansát, akik nagyon kedvesen közölték, hogy látják a jegyzetet a nevem mellet, semmi gond, csak a különbözetet kell kifizetnem és újra érvényes a jegyem. Megnyugodva hátradőltem, majd szintén nagyon kedvesen közölték, hogy a különbözet akkor 650 000 forint lenne. Én voltam a hibás, tudom, hogy ez a szabály, de én soha többet nem ülök Lufthansára, az biztos! Annyit mondhatok még erről, mint amit a telefonos kisasszonynak mondtam: “Köszönöm, viszont hallásra…” Majd miután letettem, magamnak azért még hozzáfűztem: “…és kapd be az összes faszom!” Nem ő tehetetett róla…

turista a saját életemben

Csodálatos 18 napot töltöttem otthon. 14-et terveztem, de mivel kellett vennem egy visszajegyet, rádobtam még négy nap home hotelt, mert így sokkal olcsóbb volt a jegy.

Nagyon jó volt otthon, és tényleg alig tudtam rávenni magam, hogy visszamenjek Indiába és motorra üljek, de nem nagyon volt más választás. Reggel 6.30-kor landoltam Delhiben, agyonütöttem 3 órát a reptéren, és rohantam a Fat Boy-ba összeszedni a motort. A terv az volt, hogy azzal a lendülettel továbbmegyek Agrába, de amikor megérkeztem, éreztem, hogy túl fáradt vagyok most ehhez a mókához.

A Fat Boy 18 nap alatt szinte semmit nem csinált meg a motoron abból a pár dologból, amire megkértem őket.

Egészen pontosan a hátsó gumit lecserélték, mert az én kopott gumim azonnal fel is csúszott a tulaj motorjára. Éppen befejezték a mosást, amikor odaértem, de a szelephézag állítást nem sikerült megoldani, pedig direkt egyeztettem velük mielőtt odamentem, hogy tuti meg tudják-e ugrani, és még a gyári útmutatót és hivatalos értékeket is elküldtem nekik, hogy ne legyen para. Még megnéztem, hogy nem tudják visszaragasztani a letört indexemet, aztán elhoztam a motort, kerestem egy hotelt és kidőltem.

lázálom agrában

Több mint 12 órát aludtam szinte hibernálva, és amint magamhoz tértem, tudtam, hogy baj van, beteg vagyok. Ekkor még bíztam benne, hogy hamarosan összeszedem magam, ezért összeszedtem magam, motorra ültem és elmentem Agrába. Délután négyre érkeztem meg, és este hattól megint sikerült másnap reggel nyolcig aludnom, közben ment a hidegrázás, fejfájás, köhögés, stb. Egy rendes influenzát sikerült importálnom magammal együtt.

Mi a hiba a képen?

Még mindig nem aggódtam, gondoltam, hogy most jól fekszem még egy napot, és aztán már tényleg jól leszek. Egész nap a koszos hotelben döglöttem, de éjjel már kifejezetten szarul voltam, ráadásul lett egy olyan fejfájásom, mintha egy 100-as szöggel átszúrták volna az agyam, de szerencsére nem volt gond, mert a szemgolyóm megállította a rombolást. Másnap elkúsztam egy patikáig, kértem láz- és fájdalomcsillapítót, és reggel napsütésben, jókedvvel ébredtem.

szerintem nem adta ki!

Bizakodva erőt vettem magamon, és elmentem megnézni a Taj Mahalt, ami élőben sokkal nagyobb, mint gondoltam, pedig gondoltam, hogy nagy. Sokkal több turista jár arra mint gondoltam, pedig gondoltam, hogy nagyon sokan lesznek. Volt már egy nagyon határozott emlékem a Taj Mahalról. Gimnáziumban az angol tanár behozott egy cikket fordítani, ami arról szólt, hogy a légszennyezettség mennyire erodálja a Taj Mahal köveit, és megy tönkre az egész épület. Egyrészt itt tanultam meg a polution szót angolul, másrészt csekkoltam a saját szememmel. Nem esett még szét a márvány, rendben van a hely és semmivel nem izgalmasabb, mint bármelyik mauzóleum, amit eddig volt szerencsém megnézni. Az biztos, hogy én kurva ideges lennék, ha egész nap egy csomó nyomorult turista taposna a sírom körül, és nem hagynának nyugodtan feküdni, meg folyamatosan szelfiznének, de azt hiszem az én síromra a kutya sem fog odahugyozni, szóval ez például nem lesz probléma.

jól vagyok, ja nem!

Másnap már tényleg azt hittem, hogy jól vagyok, nagyon le akartam már lépni Agrából, de mindenképpen ott akartam hagyni ezt a koszos hostelt, ahol már négy napot voltam szarul. Felültem a motorra, elindultam és éreztem, hogy nem vagyok százas, de úgy voltam vele, hogy a gyógyulás felé vezető út úgy kezdődik, hogy elhagyom halálfalvát. Nagyjából 7-8 kilométert sikerült megtennem, amikor rájöttem, hogy még mindig nagyon szarul vagyok, és nem tudok vezetni. Olyan érzés volt, mintha nagyon be lennék tépve, és halvány halucinációk kísérnének utamon. Ilyen állapotban nem lehet vezetni, de Indiában így motorozni konkrétan lehetetlen. Mint vert sereg visszafordultam a hotel felé, és nagyon közel voltam hozzá, hogy elsírjam magam. Teljesen reménytelennek tűnt ez az egész.

A hotelben megkértem a recepcióst, hogy hívjon egy orvost. A doki egy órán belül meg is érkezett. Megkopogtatott itt-ott, majd elém tett 3 nagy marék gyógyszert és közölte, hogy akkor ezt kéne bevennem a következő három napban. Kérdeztem, hogy nem sok-e ennyi tabletta. Nem értek hozzá, de még soha nem voltam olyan beteg, hogy 5-6 féle gyógyszert akarjanak belém tolni egyszerre. Erre elvette a napi adagok felét és mondta, hogy akkor ennyi elég lesz. Ekkor tudtam, hogy tök fölösleges volt magamra hívni az indiai Mengelét.

Egy órával később konzultáltam a Londonba menekült, frissen orvosit végzett ismerősömmel, aki megmondta, hogy milyen antibiotikumot vegyek, és két nappal később elég erős lettem. Kimásztam a halál torkából és Jaipurig le sem szálltam a motorról.

Ha érdekel a napi friss, akkor keress facebookon: https://www.facebook.com/Othrn/

Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1

Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/