Lahore őrületes hely! Mikor még India része volt, sokáig ez volt a Mogul Birodalom fővárosa, majd a brit uralom alatt a nagyvonalú Mogul építészetet az angolok a szintén nem szarral gurító Viktoriánus vonallal fejelték meg. Ezt fűszerezi most még az Indiánál is sokkal sújtóbb rohadás, a mindent elborító szmog és a tíz millió ott lakó ember folyamatos pulzálása.

Öt nap rabság után végre szabadon mászkálhattam, nézelődhettem és bár csak öt napig voltam korlátozva, úgy örültem a visszakapott szabadságomnak, mintha éveket töltöttem volna négy fal között, pedig semmi sem áll távolabb a valóságtól.

Lahoreban tényleg minden van. A KFC mellett ülnek az utcai dokik, akik kobra szívből és oroszlán zsírból kotyvasztják gyógyszereiket, vagy eltört gerincű gyíkok váladékait csapolgatják naphosszat.

Érkezésem napján éppen a muszlim világ egyik legnagyobb ünnepét ülték. Mohamed születésnapja volt, és teljesen kivetkőzött magából az egész város. Az még hagyján, hogy az egyébként is mindig, mindent elborító tömeg most megháromszorozódott, de egyszerűen mindenki az utcán tombolt.

Az egész bazár fel volt díszítve és ki volt világítva, mint valami B kategóriás karácsonyi Telekom reklám, de a pakisztáni miliőbe ez a meleg fényű kis izzós hangulat teljesen tájidegen volt a szememnek.  Mawlid nagyon király ünnep, remélem a fotók és ez a kis videó valamennyire visszaadja a hangulatát, mert ehhez képest a mi szuper erőltetett trombitás-petárdás szilveszterünk olyan vidám buli, mint egy nagyon ünnepélyesre sikeredett iskolai évnyitó.

A legjobb mégis a truckers place volt. Ez az egyik legnagyobb kamion piac Pakisztánban. Itt minden van, ami pakisztáni kamion: kiegészítők, kamionfestők, sofőrök, lámpák, matricák, stb. Szerintem az egy főre jutó kamionok száma Pakisztánban a legnagyobb. 

Ezek a sokszor 40-50 éves kocsik még lepusztultan is 30-40 000 dollárba kerülnek, de ha jó állapotban vannak, és kellően igényes a dekor, az áruk akár a 100-150 000 dollárt is elérheti.

Sajnos északon már nagyon rossz az idő, ezért most nem ragadok le hosszabban Pakisztánban, de megértem azokat, akik sokszor 4-5 hónapra is itt maradnak a hegyekben motorozni vagy kirándulni. Most mennem kell, de egészen biztos, hogy még visszajövök, mert Pakisztán pont ott kezdődik, ahol nekem éppen véget ér. Hasta la vista Baby!

Amíg nem térek vissza, nézegessetek brutális halpiacos videót!

kapuzárási pánik

Kényelmes tempóban indultam a határ felé. Gondoltam azt a 25 kilométert lazán megteszem egy óra alatt, és négykor még megnézem az őrségváltási ceremóniát az indiai oldalon, miután lezárják a határt. Sodródtam a tömeggel, a gyalogosokkal, a buszokkal, a megszámlálhatatlanul sok motorossal és megálltam minden, 50 méterenként integető egyenruhás alaknak, akik mind ugyanazt akarták. Mire végre eljutottam az igazi útlevél ellenőrzésig és a vámig, a pakisztániak közölték, hogy nagyon siessek, mert csak 35 percem van mindenre tokkal vonóval, és ha zár a határ, itt ragadok!

Mint már említettem, a pakisztániak nagyon rendesek, sőt még annál is rendesebbek, és mint a villám áttoltak a határon az utolsó pillanatban. Én voltam az utolsó ember, és el is kezdték mögöttem bezárni  a kaput. Az indiai oldalon már kezdődött a ceremónia, és úgy éreztem magam, mint valami gladiátor, aki éppen belépett a Colosseumba. Üvöltő tömeg, zászlók és sok-sok rám szegeződő tekintet. Mintha nekem szólt volna az egész, pedig nyilván erről szó sem volt!

Mindenki megőrült, kivéve a szerencsétlen határőrt, aki a sebtében odarakott íróasztal mögött ülve, gyorsan lekörmölte az adataimat, és mondta, hogy húzzak innen, de nagyon gyorsan! Ezen a ponton világossá vált, hogy a masterplan, hogy én innen fogom végignézni az őrségváltást, most válik köddé, mert még vámolnom kell, tehát nem lesz idő mókázásra. Van egy előnye is annak, hogy utolsó pillanatban, zárás előtt érkeztem a határra: mindenki le akart lépni, ezért az egész Carnettes vámprocedúra és beléptetés megvolt 20 perc alatt. Kigördültem a vámudvarból, ráhúztam a gázkarra, és sikongattam örömömben! Kurva jó, megcsináltam! Eljutottam Indiáig, sok szempontból túl vagyok az út nehezén, és földrajzi értelemben kb. a harmadán.

úgy emlékeztem nagyobb a kosz

Begurultam Amritsarba, és leesett az állam. Pakisztán után India annyira tiszta és rendezett volt, hogy nem hittem a szememnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem ért nyakig a szar, de a nyakig érő szar szintje és mennyisége teljesen más dimenziókban mozgott. 

Amritsarban is sok látnivaló van, de a városban a legfontosabb dolog az Aranytemplom, a szikh vallás központi temploma. Többször kifejtettem már a valláshoz való (v)iszonyomat, és a templomokat is mérhetetlenül unom, de ettől azért rendesen lefostam a bokám! 

Az egész komplexumban kézzelfogható a vallás iránti tisztelet. Nem az a béna és hamis ájtatoskodás, ami minden ilyen helyen jelen van, hanem őszinte, vagy legalább is annak tűnő, aktív hitélet zajlik. A hely méretéből és az embertömegből adódóan egy bő napot el lehet tölteni azzal, hogy az ember nézi, mi történik körülötte.

A templom - amellett, hogy ennyire tiszta helyet tényleg egész Indiában nem láttam, minden este ingyenkonyhaként is üzemel, ahol napi átlagban 100 000 emberre főznek. Benéztem a konyhába fotózni, és be is fogtak lábasokat cipelni, amitől egyrészt megtisztelve, másrészt hülyén éreztem magam.

Hogy még hülyébben érezzem magam, két másik sráccal a hostelből beültünk vacsorázni a kajaosztásra. Ez nem csak szociális alapon működik. Aki eljön ide, az eszik is egyet. Nap végére elég volt a széplelkűségből, és az egyik arccal egy roppant bizar hangulatú kocsmában pár sör és whisky társaságában feloldoztuk magunkat!

nem elég a szentlélekből

Egyik szent révületből a másikba estem! A következő megállóm Daharamsala volt. Itt lakik a Dalai Láma, aki szerintem a legközvetlenebb, és éppen ezért a legszimpatikusabb vallási vezető, de mindenképpen neki van a legjobb neve (tegyük hozzá, hogy Ferenc Pápával az élen a katolikusok feljöttek a második helyre, ami tényleg Isteni csoda!).

Dharamsalát az tette fel a térképre, hogy miután a kínaik 1959-ben úgy döntöttek, hogy igényt tartanak Tibetre, és az általuk szokott módon szétbasztak és szétterrorizáltak mindent, elűzték a Dalai Lámát is, aki az indiai kormány beleegyezésével ide tette át székhelyét. Ez természetesen nem csak azt jelenti, hogy itt székel a Láma, de emiatt itt él 80 000 tibeti menekült, és itt kapott helyet a száműzetésben lévő tibeti kormány is.

A helynek egyrészt remek az atmoszférája, másrészt mivel 1500 méter magasan helyezkedik el, ide már csak részben ér el az egész Indiát undorító módon elborító, mindent láthatatlanná tevő szmog.

Itt újra találkoztam az Amritsarba megismert kis haverommal, aki egy Royal Enfielden mászkál éppen Indiában. Vele, egy holland-indonézzel és egy kínai-ausztrállal kiegészülve két napig motoroztunk a környéken, amíg össze nem szedtem egy olyan hasmenést, ami két napra a wc-hez láncolt, de legalább fogytam gyorsan két kilót!

Amíg én a szobámban  fosikáztam, újdonsült haverjaim szartak a fejemre, és továbbálltak, amikor látták, hogy megmaradok. Úgy volt, hogy két nap múlva Chandigarhban találkozunk, de őket két nappal később útközben a szaniterhez láncolta ugyanaz a baktérium, aki engem pár nappal korábban molesztált.

Egyik szemem sírt, a másik meg nevetett. Egyrészt egyedül maradtam, másrészt annyit röhögtek rajtam, amíg én szarul voltam, hogy igazán megérdemelték a sorstól ezt a kis csavart, de így, hogy nem lehetek jelen, sovány vigasz ez nekem.

a betonba öntött utópia

Hatalmas elvárásokkal érkeztem, és mérhetetlenül csalódottan távoztam! India az egyik legkaotikusabb és legkoszosabb ország. 1947-ben kikiáltották a független Pakisztánt és ezzel a lendülettel elcsatolták Indiától Punjab tartomány felét, és így Punjab fővárosa, Lahore Pakisztáné lett. A független India első miniszterelnöke, Jawahar Lai Nehru úgy döntött, hogy a lehető legmodernebb módon fogja orvosolni ezt a problémát, és nemzetközi sztárépítészeket fog felkérni, akikkel összművészeti alkotás formájában felépíti India legmodernebb városát.

A projekttel Albert Mayert bízták meg, aki le is fektette a város alaprajzát, de miután építész társa Maciej Nowicki meghalt egy repülőgép balesetben, kiszállt a buliból. Ekkor került képbe Le Corbusier, aki tokától-bokáig megtervezte az egész várost. Brutalista, betonba öntött, letisztult, modern utópiát teremtett India közepén, és azt kell, hogy mondjam, ami papíron jól néz ki, az a valóságban nem mindig mutat annyira faszán, de, hogy finoman fogalmazzak, ez a koncepció kurvára félrement!

Chandigarh nem lett szellemváros, de mint minden olyan város, melynek a teljes szövetét mérnökök vagy egy művész tervezte, teljesen hideg és élhetetlen. Chandigarh szektorokra van osztva, és a különböző szektorok különböző funkciókat töltenek be. Ez az utópisztikus elgondolás eleve csak részben állja megy a helyét, másrészt Punjab tartományból kivált Haryana tartomány, és Haryanának is Chandigar lett a fővárosa, így mindenen osztozkodnak 60-40%-os arányban.

Másrészt a letisztult modernizmus annyira illik Indiához, mint egy Goa DJ a sörfesztiválra. Az egykor jobb napokat látott, a naív jobbító szándék teremtette épületeket egyszerűen felzabálta az indiai rohadás, emelett az emberek személyes igényei és sajátos elképzelései is felülírták Corbusier minden apró részletre kiterjedő, tű pontos instrukcióit.

A mester valószínűleg infarktust kapna, ha látná, mivé lett élete fő műve. Bár hosszú éveket töltött Indiában, amíg a projekt elkészült, így azért neki sem lehettek illúziói.

Ő úgy tervezett meg minden épületet, hogy az ablakok előtt a különböző szögekben beállított betonöntvények nem engedik be a napfény, hűvösen tartva a tereket. Ezek a “betonfülek” most polcokként szolgálnak az épületek homlokzatán, és ezeken a polcokon a légkondikat tartják… Touché!

Le Corbusier főműve, a Punjab parlament az Assemly building tetején, egy kupolában kapott helyet. A teteje nyitható volt, hogy a képviselők, a napfényben dolgozhassanak, mintha egy udvaron lennének. Nyilván a tetőt véglegesen befedték, és mindenki a neonfényben ül.

Minden hatalmas, súlyos betonmonstrumot medencék vettek körül, hogy a vízen tükröződve a hatalmas szürke felületek feloldódjanak és légiessé váljanak. Viszont a kiszáradt medencék partján vergődő, félig szétrohadt épületek inkább valami pusztuló szocreál kelet-európai városra emlékeztetnek a kilencvenes évek elejéről, mint sem egy nagyvonalú ajándékra a népnek.

Három nap után már nagyon szar kedvem lett az egész helytől, így inkább továbbálltam.

valamiért a google nem hajlandó beadni a Lahore és a határ közti 25 kilometeres szakaszt, azt képzeljétek oda

Ha érdekel a napi friss, akkor keress facebookon: https://www.facebook.com/Othrn/

Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1

Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/