Eljött az út egyik legkevésbé várt szakasza. Keresztül kellett motoroznom Iránban a Dast-e Lut sivatagon, hogy aztán fegyveres őrizettel nyomuljak végig Balochistánon az afgán határ mentén.

Mindenféle fórumon probáltam útitársat találni a pakisztáni átkeléshez, de összesen egy jelentkező akadt, egy német srác személyében, aki a Facebook oldala alapján előszeretettel tol Coelhós megfejtéseket az élet értelméről, ezért inkább úgy döntöttem, hogy maradok egyedül.

a végtelebe és tovább

A bátyám lelépett Teheránból, és neki kellett kezdenem a Pakisztán felé tartó araszolásnak. Őszintén megmondom, nem nagyon volt hirtelen kedvem az egészhez, főleg, hogy ez egy olyan etap, ami kívül esik a turista útvonalakon, másrészt sok unalmas sivatag következik, ahol semmi nem történik, csak húzod a gázt az aszfaltcsíkon.

Úgy számoltam, hogy kb. hat nap lesz az út az iráni határig kényelmes tempóban. Öt nap alatt is meg lehetne ugrani, de a Garmeh nevű oázisban mindenképpen meg akartam állni legalább két napra ejtőzni.

Nagyon rossz kedvűen üldögéltem a lepukkant teheráni hotelszobában, de reggelre kisütött a fejemben nap, és fülig érő szájjal ültem vissza a motorra. Jól esett megint két keréken pörögni, és kora délután meg is érkeztem Naeinbe.

Nem számítottam egy világvárosra, de sokkolt, hogy mintha hétvége lenne. Minden zárva, síri csend és hullaszag lengte be az egyébként sem túl izgalmas utcákat. A városban két hotel van. Én az olcsóbbikat választottam, ami nyilván a csúnyábbik is. Lélekben már beletörődtem, hogy egy hosszú és unalmas délutánt fogok eltölteni egy plafonig kicsempézett sötét lyukban, ezért kitaláltam, hogy szerzek petróleumot, mert láncot kell tisztítanom.

Éppen elekezdtem az actvityzést a tulajnak, hogy nekem sürgősen petróleumra van szükségem, amikor megjelent mellettünk egy öregember, aki tökéletesen beszélt angolul. Közölte, hogy minden zárva, mert valamilyen helyi vallásos ünnep zajlik éppen, de ismer valakit a szomszéd faluban, akinek van petróleumja, üljek be a kocsijába, szívesen elvisz. Húsz perccel és másfél liter petróleummal később leparkoltunk a hotel előtt. Sem a petróleumért, sem a fuvarért nem kellett fizetnem egy fillért sem, viszont legnagyobb meglepetésemre egy oldalkocsis Urál és két másik motor állt a szállás előtt.

A világ legrövidebb életű motorosbandája (élt 4,5 km-t)

Nem kicsit voltam bezsongva, és nyilvánvalóan azonnal felismertem az ezoterikus német srácot is az egyik motorosban. Elég furcsa társaság volt, egy öreg svájci krapek az Urálban, egy nagydarab dán figura egy KTM-en és a német kétkerekű Coelho. Hamar kiderült, hogy oldalkocsis haverunkat leszámítva mindenki Pakisztán felé tart, de örömöm hamar köddé vált, amikor összeállt, hogy a többiek 8-10 nappal később tervezik az átkelést.

Azért toltunk egy laza estét sok alkoholmentes sörrel, és legalább volt kivel együtt motorozni azon a 4,5 kilométeres szakaszon Iránban. Nyilván Coelhoról is kiderül közben, hogy tök jó arc!

igazi oázis

Elkezdődöt az igazi sivatagi szopódás, de viszonylag gyorsan Garmehbe értem. Garmehről még a Kaszpi-tenger partján mesélt nekem a kis iráni haverom, így tudtam, hogy van ott egy szuper szállás, és azt is tudtam, hogy meg fogom találni, hiszen sok minden más nincs a környéken.

Hamar meg is lett a szállás, és pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, de legnagyobb meglepetésemre közölték, hogy nincs szabad szobájuk.

Egészen elzsibbadtam a gondolattól, hogy a sivatag közepén nincs számomra hely pont ott, ahova két hete tervezek eljutni. Szomorúan pakoltam vissza a motoromra a cuccaimat, amikor utánam rohant egy öreg néni, és elkezdte mondani, hogy “yes room, room ok!” Valaki éppen lelépett ebéd után, így jutott nekem is egy sárba vájt lyuk.

Két napig nagyon boldogan nem csináltam semmit, csak olvasgattam, fetrengtem és dumáltam a mindenféle random beeső magamfajta bolondokkal, és itt a semmi közepén elég sok bolond megfordul. Az első bolond egy német csaj volt, aki biciklin érkezett, és egyedül tekereg körbe Iránban. A másik bolond egy svájci pár volt, szintén egy oldalkocsis Urálban, akik szintén ismerték a másik svájci urálos bolondot. Sajnos ők sem Pakisztán felé mentek, hanem Afrikába, de legalább megtudtam tőlük, hogy az Ural elsősegélydobozában gyárilag van egy üveg vodka.

a sivatag nem ereszt

Garmehból délnek kellett volna mennem Kerman felé, de mivel a környéken nagyon megszaporodtak a kábítószer- és fegyvercsempész bandák, inkább észak felől kerültem. Nem azért, mert féltem ezektől a bandáktól, hanem mert emiatt már Kermantól fegyveres őrökkel kellett volna mennem, amihez egyáltalán nem volt kedvem.

Általában húztam a gázt, mint az állat, hogy minél hamarabb kiérjek a semmiből valamelyik semmilyen városba. A környéken öt éve nem esett, de most ezt is kifogtam. Nem volt vészes, de a monoton táj és a szürke ég és a magány a semmi közepén nem feltétlenül a jókedv alappillérei, ettől függetlenül a helyzet romantikája mégis folyton erőt adott.

Egyszer megálltam az út szélén kicsit fotózni a tájat, és a motor az aszfalttól fél méterre azonnal besüppedt a homokba. Szerencsére a harmadik autó megállt. Kiszállt belőle három nagyon rossz arcú alak, segítettek kiemelni a motort az útra, kicsit szelfizgettünk, aztán rohantam is tovább.

Hamar megérkeztem Tabasba, ami igazán kurva ronda hely, és a teljesen üres kurva ronda hotelben is csak a földszinti ablak nélküli szobát voltak hajlandóak odaadni nekem.

Itt töltöttem egy unalmas estét, és másnap Birjandba mentem, ahol végre találtam egy normális szállást, normális ággyal és meleg vízzel, majd Zahedán felé folytattam, ami tulajdonképp Irán pakisztáni határvárosa.

trükközés a hatóságokkal

Zahedan egy igazán lerobbant, ócska szarfészek. Itt ha becsekkolsz egy hotelbe, meg kell mondanod merre mész tovább, és ha Pakisztán vagy Kerman felé tartasz, akkor már kapod is a nyakadba a fegyveres őröket.

Én éppen ezért azt hazudtam, hogy Birjandba megyek vissza. Így legalább szabadon megtehettem azt a majd száz kilométert, ami még hátra volt a határig.

Zahedan már egy olyan hely, ahol mindenki UFO-ként néz rád az utcán, minden férfi kurtában jár, és elég sok gépfegyveres rendőr tolja mindenhol. A hotellal szemben egy csomó taxis parkolt, és éjjel be is paráztattam magam, hogy ezek már rég leadták a drótot, hogy itt van egy hülye motoros, aki egyedül tolja, és holnap el fognak rabolni a sivatagban, de azért sikerült magamat lenyugtatnom, hogy ez a valóság és nem Hollywood.

Másnap korán keltem, hogy hamar a határra érjek. Útközben két check point is volt. Az elsőn még simán kimagyaráztam, hogy miért nincs escortom. Játszottam a hülyét, csináltunk pár selfiet, és már léptem is, de a másodikon egyszerűen fennakadtam. Az istennek sem akartak tovább engedni escort nélkül. Mondták, hogy két órát kell várnom, végül majdnem egy órán keresztül idegesítettem a csávót, hogy engedjen tovább, már csak 6 kilométer a határ. Végül győzött az igazság!

káosz és anarchia

A határátkelés simán indult, de hirtelen elvesztettem a fonalat, mert rajtam kívül csak kamionok és buszok voltak, és senki nem tudta megmondani, hova menjek, kivel beszéljek, mit csináljak? Annyira ideges voltam, hogy nekimentem egy sorompónak, ami félig kidőlt. A két arc folyamatosan magyarázott, hogy fizessem ki a kárt, én pedig megint játszottam a kedves hülyét, és néha csak, hogy mindenki tudja ki, hol áll, elmondtam, hogy “no money, no problem”. Végül addig bolyongtam, amíg az történt, ami ilyenkor szokott: megjelent valami hivatalnok, aki össze-vissza rohangált velem a sorok mellett, és húsz perccel később már ott álltam a pakisztáni oldalon, ahol mindenki gépfegyverrel a kezében mosolygott rám.

Ha érdekel a napi friss akkor keress facebookon: https://www.facebook.com/Othrn/

Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg

Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/