A rövid pit stop után Konyában, nekifeszültünk a gázkarnak, hogy estére Kappadókiába érjünk.

Törökországban tényleg végtelenül sok minden van, ami érdekelheti a turistát, de Kappadókia az a hely, amiről már mindenki látott legalább egy fotót életében, és rögtön arra gondolt, de jó lenne ide elmenni! Ezzel mi is pont így voltunk. Sok-sok fotót megnéztem már Kappadókiáról, ahogy szoktam, felületesen utána is olvastam, és tudtam, hogy ez lesz a törökországi tartozkodásunk highlight-ja. Innen már alapvetően megindulunk a lejtőn minden szempontból, de mielőtt megindulunk, azért megállunk itt is pár napra.

Miközben elképesztő hegyi utakon téptünk úticélunk felé, mellékesen elhaladtunk a Tuz-tó mellett, ami Törökország második legnagyobb tava. Ha van benne víz, akkor az vörös színű és flamingók lakják, ha ki van száradva, akkor pedig kisméretű sósivatagként üzemel. Mi ebben a formályában tekintettük meg. Kurva jó érzés bemotorozni a közepébe, és állni a  nagy fehér semmiben. Mi is eltöltöttünk ezzel pár órát, aztán léptünk is tovább.

Vilma engedj be!

Ahogy kell, naplementében érkeztünk meg Kappadókiába, és rögtön világossá vált, hogy honnan merített ihletet Hanna & Barbera a Flintstone Családhoz.

Kappadókia a föld felett, a föld alatt, és még a födön is egészen durván néz ki. Ennek az az oka, hogy kb. 8,5 millió évvel ezelőtt egy hatalmas kitöréssorozat 400 méteres puha ignimbrit réteggel borította be a régiót. Ezt a viszonylag puha kőzetet aztán a víz és a szél egészen szürreális alakzatokká formálta, majd jött egy még szürreálisabb lény, az ember - hettiták, óperzsák, rómaiak és az aszkéta keresztények (a teljesség igénye nélkül), akik a víznél és szélnél kicsit hatékonyabban formálták a vidéket, és ahol csak lehetett, barlanglakásokat alakítottak ki.

Ez a sok ember, aki errefelé lakott vagy lakni akart, persze nem kedvelte egymást, vagy egyszerűen csak el akarta venni a másik barlangját, így folyton egymást gyilkolták a holdbéli tájban, aminek az lett a következménye, hogy a helyi erő több, kisebb-nagyobb, de jellemzően inkább nagyobb csapdákkal, kommunikációs rendszerekkel ellátott barlangrendszereket, sőt, valójában földalatti városokat hoztak létre, ahova elmenekülhettek egymás elől, ha úgy adódott. Ebből kifolyólag néz ki Kappadókia egészen különlegesen a földön és a föld alatt.

A föld felett giccstenger

Manapság a Földnek ezen a pontján pont nem gyilkoljuk egymást, így tengernyi turista árasztja el a környéket, akik minden szart akarnak, amit turista csak akarhat, és mivel a látkép beszarás, így lehetőség nyílik hőlégballonnal is megcsodálni a terepet. Minket nem hozott lázba, hogy fejenként 15 000 forintért 40-45 percet ballonozzunk, de mindenképpen meg akartuk nézni, ahogy a napfelkeltében egyszerre több száz ballonnyi turista emelkedik a magasba.

Sok minden van a világon, ami kurva jól néz ki. Ebben a tájban a napfelkelte már önmagában is nagyon adja, de a tényleg több száz egyszerre repkedő, az eget teljesen ellepő ballon úgy kibassza a giccsométert, mint Rocco Siffredi a megszeppent borsodi diáklányt.

A csajommal hatalmas vitát folytattunk arról, hogy egyáltalán van-e a világon annyi pilóta, amennyi itt egyszerre repteti az embereket. Szerinte nincs, és nem akarta elhinni, hogy van és, hogy ki van zárva, hogy mindenféle amatőr repked itt a fejünk felett 10-15 turistával kosaranként.

Ha rákeresel a neten, hogy kappadókia + hőlégballon, azonnal csak balesetekről írnak, de ahol évente több, mint 200 napon keresztül, naponta 150-200 ballon repked, nyilván nem néz ki olyan jól a statisztika, mint a látvány.

Mi Göremeben laktunk, ami az abszolut turista központja Kappadókiának, de valahogy még így sem volt zavaró az egész. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy főszezonon kívül vagyunk, és még így is sok a túriszt, de nem elviselhetetlenül sok, másrészt Göreme sok, de nem túl sok! Persze minden a turizmusra van kihegyezve, egymás szájából állnak ki a szuvenír boltok és az utazási irodák, ahol pont ugyanazokat a dolgokat lehet kapni, de valahogy az egészben van valami visszafogott jóízlés, nincs lehúzós bazári hangulat, mint az ilyen helyeken általában.

Ez például pont nem Göremében van

Négy napig motoroztunk körbe a környéken, ami már önmagában is kielégítő program lenne, és lelkesen megnéztünk mindent, ami minket érdekelt. Összes völgyet, kanyont, barlangot, föld alatti várost és sziklába vésett templomok tucatjait, majd szépen tovább álltunk. Csak Göremében 365 templom van, nem mondom, hogy mindet megnéztük, sőt legalább 350-et nem néztünk meg, az tuti!

Erőltetett Menet

Irány a tenger, ami ebben az esetben a Fekete Tengert jelentette! Az úticél Trabzon, ami innen  még egy laza 1000 kilométer. Úgy döntöttünk, hogy három nap alatt toljuk le a távot.

Az első megálló Amaysa volt, ami egy kisváros az ország középső-északi részén. Asszem az ilyen helyekre szokták mondani, hogy ékszerdoboz, ezért most én is azt mondom: Ékszerdoboz. Meglepő módon eddig a pontig Törökország sokkal fejlettebb és gazdagabb ország képét mutatta Magyarorszégnál, pedig már három hete itt vagyunk és több mint 4000 kilométert motoroztunk az országban, ezért valami elképzelésünk már van. Amasya aranyos kis hely. Tényleg gyönyörű, ahogy a leírhatatlan és kiejthetetlen nevű Yeşilırmak folyó partján a vízimalmok és a több száz éves házak fölé tornyosuló hegy gyomrába belevésték Pontus Király sírját.

Mi ezt már egyáltalán nem akartuk megnézni, mert négy nap Kappadókia és 400 kilométer motorozás  után, a halál sem akar kőbe vájt sírokat meg templomokat nézegetni. Egy kicsit sétálgattunk, és szerettünk volna vacsorázni, meg inni egy sört valami teraszon, és nézni a vizet. Ebből csak a vacsora jött össze, alkoholt inni ebben a régióban már nem lehet nyilvános helyen, csak közértben kapható.

Valamiért minden szép kisváros vezetése úgy gondolja, hogy színes fényekkel lehet csak igazán kiemelni a város szépségeit. Ez Amasyaban sincs másképpen. Látom magam előtt azt a napsütéses délutánt, ahol bajszos képviselők egy csoportja hosszú viták után rábólintott a városképet végleg romlásba taszító színváltós fényinstallációra, majd hazamentek az aranyozott fehér stukkókkal és zöld fényű energiatakarékos izzókkal megvilágított nappalijaikba és még öltönyben, de már zoknival a lábukon elégedetten hátradőltek, majd meccset néztek a tévében.

Az esti és a reggeli sétálgatás után megint felültünk a lovakra, és egy újabb, közel 400 kilométeres hegyi szerpentinezés után megérkeztünk Orduba. Az út egészen elképesztő volt az Észak-Anatólia-hegységen keresztül, ahol rá kellett jönnünk, hogy ősz van, mert hirtelen nagyon hideg lett, és teljesen átláthatatlan köd is nehezítette a haladást. Lépésben araszoltunk a kamionok között. A táj közben egészen hasonló volt, mint mikor az Andokban Macchu Picchu felé motoroztunk, csak itt nem indiánok laknak. Délután elértük a Fekete-tengert, megérkeztünk Orduba, ahol végre nem volt olyan hideg, de a csajom addigra már teljesen kikészült főleg, hogy elfelejtettünk reggelizni és ebédelni is. Amikor begurultunk egy hotel elé megkérdezni, hogy mennyi az annyi, az út legvégén elhasalt és teljesen megadta magát, fizikailag és mentálisan is. Ordu volt az első olyan török város, ami megfelelt a fejemben előzetesen kialakított sztereotípiáknak. Nem volt rendezettebb vagy szebb, mint bármelyik magyar kisvásos. Először találkoztunk némi lefingottsággal és pusztulattal.

Reggel Lillának nagyon nem volt kedve, de azért megint motorra ültünk, mert Ordu egy igazi ócska szarfészek, és el akartunk jutni Trabzonba, ami innen már csak 200 kilométerre van, de amikor beindította a motort, olyan csörgés jött a blokkból, mintha egy tequilától betépett mariachi zenekar játszana benne egy oaxacai drogkartell főnökének az esküvőjén.

Mondtam, hogy menjünk, majd Trabzonban keresünk szerelőt, mert ez szarabbul hangzik annál, mint amit én orvosolni tudnék.

A vezérműlánc foglyai

Másfél óra alatt lenyomtuk az utat Trabzonba, ahol a város közepén az első panzióban belefutottunk egy recepciósba, aki nyolc évig tanult az ELTE-n angol irodalmat. Nagyon megörült nekünk. Mondta, hogy még soha nem látott itt magyarokat. Röhejes, napi száz líráért adott nekünk egy háromszobás apartmant és kiderítette, hol van a városban a legjobb motorszerviz. Ahhoz képest, hogy nyolc évig élt Magyarországon, szinte egy kukkot sem tudott magyarul, de ami még meglepőbb, hogy angolul sem beszélt valami jól, pedig elvileg azt tanult. Mindenesetre káromkodni és hülye helységneveket, mint például Balassagyarmat tökéletesen ki tudott mondani, mint mondta azért, mert minden hétvégén focimeccsei voltak. Ez nekem kicsit zavaros, ne is menjünk bele…

A legutolsó trabzoni divat szerint frissen nyírt hajjal és szakállal bizakodóan tekintek a jövőbe.

Ledobtuk a táskákat és elrohantunk a szervízbe. Megnézték a motort, és mondták, hogy vezérműláncot kell cserélni. Mindennel együtt 1000 líra, ami önmagában is sok, de legalább öt nap, amire megjön az alkatrész és elkészül. Ennyi pénzből vehettünk volna inkább aranyláncot, de Lilla ragaszkodik a vezérműlánchoz. Maradunk!