Tavaly Uruguayban néztem a hajókat, és közben valami végleg beakadt. Elkezdett motoszkálni bennem, hogy mindenképp kell szerezni egy vitorlást, mert azzal aztán tényleg oda megy az ember, ahova csak akar. Nem, nem a balatoni bénázás foglalkoztatott, hogy elmegyünk Tihanyból Siófokra meg Keneséből Füredre és vissza, mert az egy idő után kit érdekel?Először arra gondoltam, veszek valami lepukkant hajót Horvátországban, és a Földközi-tengeren fogom csapatni a Bejrút-Lisszabon-Isztambul-tengelyen nyaranta, de miután kicsit beleettem magam a szakirodalomba, rájöttem, hogy simán meg lehet kerülni az egész Földet, nem érdemes annyit szarozni.

Nagyon sokan megcsinálták, és meglepő módon még szuper hajó és sok pénz sem kell hozzá. Ez igazából nem annyira meglepő, hiszen mai szemmel nézve régen minden hajó tök béna volt, és azokkal is elmentek mindenhova.
Miután hülyére olvastam magam, kisütöttem a Nagy Tervet is:

Először keresztülhajózom az Atlanti-óceánon, és ebből rögtön ki fog derülni, hogy szeretem-e én ezt, vagy csak simán túl sokVitorlázz velünket játszottam a napköziben a Pesti Antival?

Las Palmas

Minden évben Las Palmasból indul az Atlanti-óceánt átkelő verseny, az ARC.

A terv az volt, hogy odamegyek, és addig nyomulok a kikötőben, amíg valaki annyira megszeret, hogy felenged a hajójára. De miután erről is nagyon sokat olvastam, arra jutottam, inkább befizetek egy hajóra, mert lemaradni november végén az egyet jelentene egy marokkói nyaralással, ami szintén nem szar, de most éppen kurvára nem ez a vágyam.

Végül találtam egy csávót, aki nagyon kedvesen és teljesen önzetlenül segített felhajtani egy olyan hajót, amely még keresett legénységet, és egy szemmel már jobban látható összegért vásároltam magamnak pár nap tengeribetegséget. November 18-án éjfélre értem a Las Palmas-i kikötőbe.

November 19.

Egész úton hívtam Thomast a kapitányt, mert a lelkemre kötötte, hogy mindenképp telefonáljak amikor leszálltam, hogy a hajón legyenek, amikor odaérek. Természetesen nem vette fel a telefont senki, de kisebb kitérők után megtaláltam a teknőt.

Három nagyon másnapos ember ült a hajó hátában és a hírre, hogy megérkeztem, előmászott a hajó mélyéből Thomas is.
Szuper másnapos feje volt, és sűrűn mea culpázott, hogy ne haragudjak, de direkt a telefonon aludt, hogy hallja, éppen ezért nem hallotta.

Másnap kicsit körbejártam a hajót, a hajó környékét és megismerkedtem a többiekkel is. A hajó egy Gib Sea 50-es. Kb. 15 méter hosszú és a balatoni viszonyokhoz szokott szemem szuper luxushajónak látta, de ahogy itt körbenéztem, ez volt az egyik leglefingottabb teknő az egész kikötőben. Nincs lelakva, de látszik hogy Thomas és csaja ezen él tíz éve. Igazából pont ilyet kerestem. Nem örültem volna, ha egy vitorlás cipős, csíkos inges hülyével hoz össze a sors, aki egész nap polírozik, és sikál. Körülöttünk szinte mindenki ezt csinálta.

Ő itt lakik, éppen ezért kopott a fa, le van ütve a műanyag, nincs az a béna yacht feeling, amire egyébként se lettem volna kíváncsi. És persze kurva nagy a rendetlenség, amit viszont imádok.

Thomason és a csaján kívül a hajón mindenki mérnök, kivéve Waltert, aki kvantumfizikus. Rajtam kívül mindenki osztrák vagy német, de ők legalább megpróbálnak angolul beszélni. Bele sem akarok gondolni, mi lett volna, ha franciákkal kéne együtt lennem.

Selbst Gemacht Regal

Azt eddig is tudtam, hogy a hosszútávú vitorlázás a szerelésről, improvizálásról és problémamegoldásról szól, de amikor Thomas szólt, hogy fogjam a fúrót, a csavarokat és a kampókat, és találjak ki valami rendszert arra, hogy a mosogató alatt ne mozogjon a sok szar, ami be van rakva, kicsit meglepődtem. Értetlenkedve kérdeztem, hogy tényleg azt szeretné-e, hogy össze-vissza furkáljam a hajóján a konyhabútort - csak belülről, de akkor is -  de azt mondta: Igen!

Kicsit be voltam szarva, de végül terveztem egy rendszert hevederekből, meg minden szarból, amit találtam és mint a legmenőbb hajóács összepattintottam valamit. Nem is látszik, mégis működik. Kurvára büszke voltam rá, mert a kis hely és a hülye elhelyezkedés miatt megtanultam háttal és bal kézzel fúrni és csavarozni, ami lássuk be, elég menő!

Másnap elmentünk bevásárolni. Ez volt a legbrutálisabb vásárlás, amiben valaha részem volt. Majdnem 2000 eurót elvertünk mindenfélére. Elég hülyén érzed magad, amikor a kocsiba pakolsz 72 tekercs wc papírt mint valami atomháborútól rettegő chemtrailes idióta, pedig pont olyan volt. Végül a nyolc bevásárló kocsinyi szart elrendeztük a hajóban.

Én babon, lencsén, uborkán virslin, tojások és kenyéren alszom. A lábam alatt mindenhol vizesüvegek vannak, és tuti, hogy legalább egyszer ez az egész a nyakamba fog borulni, de lehet, hogy többször is. Addig is - mivel egyedül nekem van saját kabinom - annyit fingok, amennyit csak akarok, és ez szerintem az egyik legnagyobb kiváltság, amit ember elérhet egy ilyen hajón.

Ahab kapitány

A hajón heten vagyunk és gyárilag hat kabin van. Mivel Thomas és csaja egy kabinban laknak, ezért mindenkinek járna saját kabin, de mivel az orrkabin át van alakítva raktárnak és műhelynek ezért az a felállás, hogy az összes férfi egymáshoz bújva alszik egy mini franciaágyon, de valamilyen oknál fogva nekem jutott az egyetlen olyan kabin, amiben egy szimpla ágy van, amúgy félig raktár.

Lehet, hogy ennek nem a jófejség az oka, de egyelőre nagyon úgy tűnik. Mindenesetre én nagyon boldog vagyok, hogy nem kell osztrák mérnökök lábát szagolnom 20 napig miközben valószínűleg lesznek rókák minden kabinban mint nem kívánt útitársak.

A közeg kellemes csalódás volt. Azok az emberek, akik a hajójukon élnek és össze-vissza vitorláznak a világban, nyomokban sem tartalmazzák azt a típust, akik ennél is nagyobb hajókon fetrengenek a balatoni kikötőkben. Magyarul nem egy csomó rettentően antipatikus kövér vállalkozó nagyképűsködik egy rakat cicával, és menőzik a haverjainak. Ez nagyon megnyugtató. Rend van a világban többé-kevésbé, legalábbis innen nézve most éppen oké.

Lassan elindulunk, de holnap még kockára fúrjuk, csavarozzuk, hegesztjük, és ragasztjuk magunkat. Ez alapvetően eléggé szórakoztat, főleg úgy, hogy valójában egy osztrák háztartásban élek, ahol rendesen mint Ausztriában bárhol puha paplan, párna vár esténként ami a világon a legfontosabb.

Egyelőre elég szar idő van, esik, és fúj a szél, de ennél sokkal keményebb dolgok jönnek még, remélem. Úgy akarom magam érezni, mint Ahab kapitány a Moby Dickben.

A vihar közepén fogok röhegve üvöltözni a tengerrel, mert megérdemlem! (Vagy vinnyogva hányi a hajó mélyén, és imádkozni....)

November 22.

Végre elkezdtem kicsit kiismerni az útitársaimat. Ezek még mindig erősen első benyomások, de annak már határozottak.

Thomas és Tania: Ők a két kapitány. Párban nyomják a hajózást tíz éve. Elég laza és kedves figura mind a kettő. Bár osztrákok, nem nagyon látszik rajtuk, Thomason egyáltalán nem. Régen Európa-bajnok vitorlázó volt, utána a francia válogatott edzője 15 évig. A klasszikus értelemben vett tengeri medve. Nagydarab csávó, mélyen barna bőr, fülig érő száj, mosolygós szemek, kb. 50 éves lehet.

Walter: Természetesen ő is osztrák, 50 körül csapatja. Kvantumfizikus, és eléggé elvarázsolt figura. Bírom, mert nagyon normális, jó a humora és körbeutazta a világot, lehet vele miről beszélni. Neki is kedvenc filmje a Kánikula, és hülyére röhögte magát, amikor elmondtam neki, hogy Natascha Kampusch naplóját olvasom.

“Akkor te már mindent tudsz az osztrákokról!”

Peter: 60 körül, szintén osztrák, de ő villamosmérnök. Ő beszél a legszarabbul angolul. Mindig mindent egyedül akar megcsinálni, és ha nem megy - és általában nem megy - elég ideges. Minden nap elmegy ugyanabba a lefingott török gyorséterembe, és vesz egy csirkés kebabot a kínaitól, aki az üzletet viszi. Ráadásul mindig ugyanazokon az utcákon jár. Amikor egyszer elkísértem, és felvetettem, hogy menjünk vissza más útvonalon, olyan ellenálásba ütköztem, mint rohamrendőrök a tévészékház ostrománál. Hallani sem akart róla!

Thorsten: Annyi idős lehet mint én. Ő német, de ő is villamosmérnök. Kedves srác, de annyira izgalmas, mint egy csavarhúzó. Tétova, lassú járású, kicsit tagbaszakdt figura. Ha ránézel, rögtön látod benne az öregembert. Azt gondolnád, nem lesz hosszú életű. Egyszerűen nem az a típus. Széttárt karokkal kacsázva járkál.

Daniel: A változatosság kedvéért ő is elektromérnök és ő is német. Ő a legfiatalabb. Nálam is 5-7 évvel fiatalabb lehet. Ha a kockafej valakire illik, akkor az ő. Ha Thorsten egy csavarhúzó, akkor Daniel egy gumialátét egy mosogatóban. Kurva unalmas, nagyon szar fej gyerek, borzasztóan rossz humorral. Minden viccesnek szánt mondatát megismétli kegyetlen német akcentusával. Ha lesz man overboard szituáció ezen az úton, akkor az azért lesz, mert vízbe lököm. Például ilyen beszélgetéseink vannak:

T: - Átengendsz, légyszi?

D: - Miért?

T: - Ki kel mennem vécére.

D: - Nem az én problémám!

T: - Mindjárt a tiéd is lesz!!!

Már csak egy nap van az indulásig, tehát továbbra is a hajót készítjük fel. Én a vantnikat takaró bőröket varrtam meg. Egészen megnyugtató érzés volt ülni a napon, nézni a tengert, és varrni azt a szart. Közben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb ez, mint két vaníliás karika és egy pohár kóla között azt magyarázni valami ügyfélnek, hogy az a mérhetetlenül szar reklámfilm, amit éppen most fejeztünk be, mennyire kurva jó.

Amíg én a szütyőkön szüttyögtem addig Daniel ugyanezeket a vantnikat kezdte meghúzni. Láttam, hogy mindjárt a tatra robban az aranyere, annyira feszül a barom, de mivel én sem értek hozzá, gondoltam nem szólok bele, hogy szerintem a világon semmit nem kell ennyire meghúzni. Természetesen elpattant egy szál a kábelben. Ez elég nagy para, mert így nem lehet elindulni, összetörik az árboc.

Fölmásztunk az árbocra, kiszereltük az egészet, és Thomas bement a kikötőbe orvosolni a problémát. Szerencsére ez egy kurva nagy kikötő, úgy néz ki holnapra lesz új kábel, betesszük és lépünk.

November 23.

Egész éjjel szakadt, és hatalmas vihar volt. Reggel be is mondták a rádióba, hogy a rajtot elhalasztják 18 órával az időjárás miatt. Addig legalább visszaszereltük a kábelt, és még volt idő pár apróságra. Most már kurvára elindulnék, bár egyáltalán nem zavar, hogy egész nap fekszem, és olvasok, hiszen pont ez volt a terv.

November 24.

Tá-dám! Végre elindultunk. Olyan volt, mint a filmekben: Bátor férfiak és néhány bátor nő apró hajóikkal egyszerre vágnak neki, hogy átszeljék az óceánt.

A kikötőt ellepték az emberek és a sajtó. Mindenhol üvölt a zene, villognak a vakuk, zászlókat lengetnek az emberek. A hajókon középszerű emberek büszkén feszülő mellkasokkal pózolnak, de azért mindenki tesz-vesz valamit, hogy úgy tűnjön, ő aztán kurvára tudja, mit kell csinálni.

A 200 hajó egyszerre felsorakozott a kikötő kijáratánál, majd amint eldördült az ágyú, befeszültek a vitorlák. Amint elhagytuk a kikötő védett vizeit, rögtön a nyakunkba szakadtak a 3-4 méteres hullámok. Elég vicces volt látni, amint egyik pillanatban a melletted úszó hajó felett vagy 3-4 méterrel, utána rögtön alatta találod magad.

Mindenki arcára kiült Cook kapitány, Amudsen vagy Piszkos Fred ábrázata.

Ez egy-két óráig tart, aztán lassan mindenkinek leesik, hogy innen már nincs visszaút, és vastagon körbeveszi a legénységet a némaság. A büszke és elszánt tekintetek hirtelen befordulnak, és elbizonytalanodnak. Engem a tengeribetegség egyelőre egyáltalán nem kínoz hála a sok tengeribetegség elleni gyógyszernek.

A hajón az áramellátásról két napelem, egy szélturbina és egy hidrogenerátor gondoskodik. Utóbbit az utolsó pillanatban szereltük fel, és természetesen nem próbáltuk ki. Nyilván azonnal ki is derült, hogy szar van a palacsintában, de végül 30-40 perc tanakodás után rájöttünk, hova kell beleállítani egy csavarhúzót és fél tekercs szigszalagot. Most már jó!

Kialakult a napi beosztás menete is.

Ötnapos hetekre osztottuk az időt. Mindenkinek van egy napja, amikor nem viszi a hajót, csak a többiek szarát takarítja.
A maradék négy napból van egy keményebb. Az én esetemben ez úgy néz ki, hogy én viszem a hajót - mindig valaki mással párban - egyszer 12-16 óra között aztán még egyszer 18-20 óra között, majd van egy nagyon szemét hajnali menet 3 és 7 között. A többi nap viszonylag könnyű.

Közben nem csinálok semmit. Nézem a vizet, ami mindenütt pont ugyanúgy néz ki, vagy lefekszem olvasni. Ebbe a nagyon bonyolult napirendbe evéssel és emésztéssel fogok beletörni.

November 25.

Első éjszaka még mindenhol láttunk hajókat magunk körül, de másnapra már csak egy két vitorla jelezte a horizonton a civilizációt. Bárhova nézek, a tinta kék semmit látom, és a következő 15-18 nap erről fog szólni.

Elég jól indult a nap. Mivel ez egy osztrák hajó, a reggeli természetesen osztrákosan tökéletes. Puha kenyér a kemencéből, puha, reggeliző motyóból kerülnek elő a kis lekvárok stb. És mivel ez egy osztrák hajó, a vacsora  osztrákosan szar. Tania úgy főz mint egy közepesen rossz háziasszony. Nem is vártam semmi mást egy olyen nemzet szülöttjétől, ahol a pommes mit mayo a gasztronómia csúcsa.

Az éjjeli ügyelet elég jó volt. Elősször nagyon befostam, mert mindent beborítottak a felhők, és arra számítottam, hatalmas vihar lesz, de hamar kitisztult az ég.

Tényleg nagyon-nagyon kicsinek érzed magad a semmi közepén egy ekkora hajóban. Senki vagy a semmiben. Ez hasonló ahhoz az érzéshez, amikor a nyár végén úgy érzed, összement a motorod ahhoz képest, hogy láttad tavasszal. Ez a hajó is nagyon összement mostanra.

Ha éjszaka felhős az ég, és a hold sem süt, akkor tökéletes sötétség borul mindenre, és az volt a legfurcsább, hogy fekete-fehérnek láttam én is mindent. Nagyon bizarr érzés volt. Ott ültem zöld nadrágban, citromsárga kabátban, kék kesztyűben és minden fekete-fehér volt, kivéve az iránytűből szűrődő narancssárga fényt.

Ilyenkor azért felteszi magának az ember a kérdést, hogy mi a faszt keresek én itt?

Sok minden eszembe jutott, de inkább nem írom le, mert annyira coelhós lenne, hogy ha megosztanám, akkor le kéne fényképezni a hajót naplementében, és ezt az egész bejegyzést fehér talpas betűkkel kéne a fotóra írnom.

Az a szitu, hogy amikor a semmi közepén fekszel egy ilyen teknőben, és a csillagok összeérnek a horizonttal, és minden recseg-ropog és nyikorog, hirtelen elkezded magad nagyon bölcsnek érezni. Na, ilyenkor kell riadót fújni az agynak, leállítani a kerekeket, és ócska punkzenéket hallgatni. Ettől általában helyre áll a fejedben a rend.

Az útitársaim elég unalmasak, ezért egy jótanácsot adhatok mindenkinek anélkül, hogy nagyon coelhós lennék:

"Életed kalandjára ne osztrák villamosmérnökökkel menj!" Lehet, hogy hosszútávon kifizetődőbb egy iyen introvertált csapat, de egyelőre elég hermetikusan vagyok magamba zárva a hajón.

Még bírok vele, de még nagyon sok van hátra. Mentálisan kemény vállalás ez az út, de muszáj néha átlépni a saját árnyékunkon, és most pont ezt próbálgatom.

November 26.

Reggel láttunk a távolban egy teherhajót, és elfogott a vágy, hogy átüljek, és lelépjek innen, de sajnos ez nem fog menni. Ma kicsit elkezdett nyomasztani ez a szuper, kétkörös izoláció. Egyrészt itt ülök a semmiben és nincs kiút, másrészt itt ez a sok unalmas ember.

A hidrogenerátornak olyan hangja van, mintha a hajó alá szorult volna egy sérült medvemarha, és itt sírna folyamatosan.

Egész nap keményen nyomtam magam lefele, és estére meg is lett a következménye. Vacsora közben ültem ebben a nyikorgó teknőben. Undorító ledfények világítottak a kabinban, és amikor belekóstoltam az elképesztően rosszízű vegetás-gombás rizsbe, egyszercsak eltört bennem valami.

Ki akarok szállni, most azonnal!

Elképesztő pánik lett rajtam úrrá, nagyon rémisztő volt. Eddig életemben egyszer volt pánikrohamom. Öt-hat éve Motenegróban, búvárkodás közben, 42 méteres mélységben egy roncs belsejében elkezdtem hangokat halucinálni, és úgy érezni, hogy nem jön oxigén a reduktorból. Akkor is ugyan ezt éreztem, mint most. Ki innen azonnal!

Akkor volt annyi lélekjelenlétem, hogy felismertem, ha most felstartolok a felszínre, az egyelnő az azonnali keszonhalállal, ezért meggyőztem magam, hogy minden rendben, és ha két perc múlva sem fulldtam meg, akkor van levegő, és minden ok. Így is lett!

Itt kicsit nehezebb a helyzet. Még minimum 14-18 nap van hátra. Inni nem lehet, és biztos senkinél nincs semmi nyugtató, és amúgy is, ez a sok kockamaki nem értené mit akarok.

Felálltam, mondtam, hogy szarul vagyok, berohantam a kabinomba, és lefeküdtem. Teljesen leizzadtam tetőtől talpig, de sikerült magam lenyugtatni néhány perc alatt. Nagyon szar lehet pánikbetegnek lenni, remélem most 6-7 évig megint tünetmentes leszek.

Olyan ez a hajó mintha egy elemes Emese faházban kéne átvészelnem egy tornádót. Minden mozog, nyikorog, és én közben arra várok, mikor hullik darabokra az egész.

November 27.

Nyilvánvalóan egy annyira szar nap után, mint a tegnapi, kisüt az ember fejében a nap, és így is lett. Napközben Thomas elkezdett minket tanítani a szextáns használatára, ami jó volt, de aztán elkezdte megtanítani azt is, hogy a szextánsban látottakból, hogyan kell kiszámolni a pozíciónkat.

Sejtettem, hogy bonyolult lesz, de azt nem, hogy ennyire. Az asztronavigáció súlyos matek és csomó táblázat összeolvasása. Fokok, percek szinus, koszínusz. Pont úgy éreztem magam mint matek órán a gimiben. Beszélnek hozzám, és egy szót sem értek, ezért aztán nem is hallok már semmit, csak nézek, és máshol vagyok.

Annyira nehéz, hogy a körülöttem lévő sok mérnöknek és fizikusnak sem sikerült fölfognia, pedig ők értették is, hogy miről van szó. Félelmetes, hogy vannak a valóságnak olyan szeletei, amik egy kicsit sem világosak nekem.

Fogtunk egy hatalmas mahimahit, megettük vacsorára, elég jó volt.

Éjszaka megint ügyeletben voltam. Elképesztő csillagos volt az ég, és lehetett látni, amint egy félgömböt alkotva eléri a horizontot. Arra gondoltam, hogy olyan, mintha egy íróasztalon lévő üveg gömbben lennénk, és nagyon remélem, hogy a hülye kislány nem jön ide, és rázza fel az egészet.

November 28.

Ma elég szarul voltam. Heveny tengeribetegség. Egész nap feküdtem, és olvastam. Megint fogtunk egy mahimahit. Olyan ez a hal, mintha valami fantasy-ből rángatták volna elő. Nagyon élénk, rikító színekben pompázik. Kék vagy sárga, de amikor meghal, azonnal elveszti a színét. Az orrod előtt szürkül be, kicsit szomorú nézni.

November 29.

Ma végre lehetett fürödni. Ez elég nagyot dobott a közérzetemen, és az alapfeszkót, ami a nyakamban kattogot a pánikrohamom óta, sikerült teljesen feloldani.

Kint ültünk a cockpitben, és egyszercsak egy hatalmas csattanást hallottunk hátulról. Odanéztünk és azt láttuk, hogy megtámadta a generátor propellerét egy kb. kétméteres kék marlin.

A kék marlin azért kék, mert valójában szürke, de amikor támad, az uszonyai és a feje rikitó kékké változik. Pont olyan színe volt ,mint azoknak a kibaszott ronda Nike cipőknek, amiket most mindenki hord. Abban van ilyen verzió szürke felsőrésszel és kék gumitalppal.

Még pár percig úszott a hajó után kéken villogva, aztán eltűnt, pedig megpróbáltuk kifogni.

Megnéztük a generátort. Leherapta a propeller egyik lapátját, és szétkarcolta az egész vízbe lógó részt. Nem kerültem volna a foga közé. Szerencsére volt cserepropeller. Utána fogtunk még két mahimahit, és estére megint beborultam kicsit.

November 30.

Ma arra keltem, hogy adventi vasárnapi reggelit tartunk. Zöld hajókötélből volt fonva egy kis koszorú, rajta adventi gyertyákkal. Ez életem első adventi reggelije. Ez amúgy is eléggé szürreális időtöltés, mint minden szakrális hülyeség, de tekintetbe véve a helyszínt és az idegállapotomat azt kell, hogy mondjam, ez döbbenetes! Az idegrendszerem úgy pattog, mint egy másnapos bundáskenyér az étolajon, és valószínűleg olyan szaga is lehet belül az agyamnak. A szürreáliát fokozandó adventi dalokat hallgatunk country feldolgozásban.

December 1.

Meglepő módon ma is fogtunk két mahimahit. Mintha ez az egy hal élne ebben az egész kibaszott óceánban. Nem történt semmi. A többiek asztronavigálnak. Egész nap számolnak, meg táblázatokat néznek, de fingjuk nincs hol vagyunk. Én a GPS-t figyelem.

Ennek a tripnek sosem lesz vége!

December 2.

Félúton vagyunk, ezért ma mindenki koccintott egy dobozos sörrel. Egyébként szigorú alkoholtilalom van egész úton. Tegye fel a kezét akinek volt húsz olyan napja 15 éves kora óta, hogy egyszer sem rúgott be. Belegondolni is borzasztó, hogy még minimum ennyi hátra van, de lehet, hogy több is. Ma elfogyott a pékárú, elkezdtünk kenyeret sütni. Meglepő módon elég jól sikerült, sőt nagyon jól! Az biztos, hogy a környéken -  1500 tengeri mérföldön belül - nincs jobb pékség.

Elég nyomasztó belegondolni, hogy miközben itt ülünk ebben a fröccsöntött vödörben, amit elképesztő mennyiségű sziloplaszt és szigszalag tart össze, tökéletesen az óceán közepén vagyunk. Ha bármi történik velünk, szinte semmi esélyünk sem lenne. Hiába ülünk át egy mentőtutajba, ide már nem tud eljönni semmilyen helikoffer, hogy becsomagoljon minket, legfeljebb a környéken cirkáló másik vödörbe lehet átülni, ha esetleg ránk talál. Csöbörből-vödörbe.

Messze a miénk volt a leglefingottab hajó a Las Palmas-i kikötőben, de ez volt a legolcsóbb is, amit találtam, illetve ez tűnt a legkalandosabbnak is. Legközelebb, ha unatkozom, inkább veszek mosómedvét. Olcsóbb, és nem németül beszél.

December 3.

Ma semmi nem történt. Beraktam egy Johnny Cash albumot. Tíz perc múlva csatlakozott hozzánk egy csapat delfin, majd fél óra múlva két bálna is benézett. Hiába az öreg tudott valamit.

December 4.

Minden nap ugyanazok az emberek ugyanabban a ruhában. Minden nap ugyanaz a táj. És még a GPS is ugyanazt mutatja. Ugyanott vagyunk, az óceán közepén, és még mindig hét nap van hátra. Már három napja 7 nap van hátra. Olyan, mintha az Idétlen időkig című film hajós verziója lenne, csak ez egyáltalán nem vicces. Mondjuk, ha itt lenne Bill Murray, nem lenne ennyire szar, de itt Thorsten meg Daniel van. És ők nem viccesek.

December 5.

Hmm! Ma sem történt semmi!

Miért nem fürdünk? Miért nem huzatjuk magunkat kötéllel a hajó után, hogy lecsusszon a gatyánk? És aztán miért nem egy szál faszban,  vinnyogva, röhögve és entsüldigungolva csúszunk hason vissza a fedélzetre?

MIÉRT NEM UGRÁLUNK AZ ÁRBOCRÓL A TENGERBE?!!!

Levágtam a körmöm, és közben belelógattam a lábam a vízbe. Hátha leharapja egy cápa.

Éjszaka vaksötét volt, és olyan fluoreszkáló planktoncsíkot húztunk magunk után, mintha a Pi életéből lett volna egy jelenet átültetve a valóságba.

December 6.

Ma egy ünnepi mikulásreggelivel köszöntük meg Posszeidonnak, hogy ismét felkeltette a Napot.

Kezdem magam úgy érezni, mintha rajta maradtam volna valami elképesztő LSD-tripen, ami soha nem ér véget. Elég para! Éjszaka telihold volt, és egészen elképesztő fények voltak. Olyan mint a napfogyatkozáskor. Próbáltam zseblámpával belevilágítani, és izgi portrékat csinálni. A fejemben kurva jól nézett ki a dolog, de ehhez nem zseblámpa kellett volna, hanem minimum egy normális fényképezőgép és egy állvány.

December 7.

Kint esik, bent Tania kacsát süt olajban és kenyeret a sütőben. Ki nem lehet menni, mert szétázol, bent nem lehet meglenni, mert bűz van, és 38 fok.

Túl sok nekem ez az út! Úgy érzem magam tőle, mint egy kisgyerek, aki végre megkapja a kurva sok csokit, és miután mind benyalja, nem marad más, csak pár üres doboz és az órákig tartó émelygés.

Teljesen elállt a szél, de nem tudtuk beindítani a motort, mert le volt merülve az akksi. Végül körbekábeleztük az egész hajót, hogy a másik akksiról bebikázzuk. Nem lepett volna meg, ha valakit megbasz az áram, de végül beindult a motor.

December 8.

Alig van szél. Három napja ír három napot a GPS.

Nagyon kemény, ahogy az ember érzi magán, hogy bomlik meg az agya lassan, de biztosan. Az én mentális énképem egy alumínium tekegolyóhoz hasonlított az út előtt. Tökéletes, sérthetetlen gömb voltam, amin még a három lyuk sem volt ott, mert a szüleim nem mélyesztettek belém semmi hülyeséget.

Egyenes úton haladtam, mert nem basztak oda a padlóhoz, amikor útnak indítottak. Nem pattogtam feleslegesen, nem kacsáztam, és a hülyeség tekebábjait lazán arrébb pattintottam ha az utamba álltak. Most kezdem úgy érezni, hogy valami anyaghiba van, a tökéletes gömb felületén repedések keletkeznek. Azonnal vissza kell mennem a Dolce Vita Kohászatba, hogy újraöntsenek.

Ez nem vicces!

December 9.

Azt álmodtam, hogy a Sanomában vagyok rendezvényszervező. Normális esetben ez a lehető legsúlyosabb rémálom lenne, de olyan jó volt nem ezen a hajón lenni, hogy szinte fülig érő szájjal ébredtem.

Ma a GPS is kegyes volt, és hirtelen csak 1 nap és 20 óra volt hátra, igaz nyolc órája ezt látom. Tudom, hogy nem szabadna nézni, de nem bírom abbahagyni.

December 10.

HAHA még 1 nap 14 óra. Szalad az idő, mint terhes nő egy zsák medicinlabdával.

Vitorla fel-le.

Spinakker fel-le.

Kötél húz, kötél teker, kötél megfeszít.

Azt hiszem, elkezdtem meggyűlölni a vitorlázást.

Ennél lasabban, kényelmetlenebbül és drágábban nem lehetne teljesíteni ezt az utat. Ennek a pénznek a feléből megvehettem volna egy oda-vissza jegyet, és a maradékból két hétig ülhetnék egy luxushotelben 100 négerkurvával és 1000 kiló kokóval kitömve. Mindezt buvárkodással együtt magamévá tehetném egy pálmafás öböl mélyén.

Ehelyett osztrák és német mérnökökkel köteleket húzogatok csörlőkön, és reggelente tésztát dagasztok, miközben az agyam darabokra hullik, és a betonkemény egóm szétreped, és elporlik.

December 11.

Éjjel végre befutottunk! Nem hittem el, hogy ez tényleg valaha is meg fog történni. Föld, zöld és kemény talaj. Tulajdonképpen persze nem értünk földet, mert még a lebegő mólón halálra ittuk magunkat.

Utólag biztos jó lesz ez az út, de most nagyon vártam, hogy vége legyen. Az egyetlen pozitívum amit már közben is biztosan tudtam, hogy kiolvastam kilenc könyvet, és megnéztem tíz filmet. Utoljára akkor olvastam ilyen vehemensen, amikor 8 évesen rátaláltam a Winnetoura.

***

Hősünk még egy napig ivott a villamosmérnökökkel, majd egy újabb, a hajón eltöltendő éjszaka ígéretétől úgy megrémült, hogy egy bérelt motorral eltűnt a Santa Lucia-i naplementében, és keresett egy jó bulit. De ez már egy másik történet.