A hatásvadász nyitókép ellenére ennek a posztnak semmi köze nem lesz a koronavírushoz, de ekkora ziccert nem lehetett kihagyni. Persze okkal volt rajtunk gázálarc, de ha szeretnéd megtudni miért, kénytelen leszel tovább olvasni.

Borneóból egy hatalmas vihar hátán érkeztünk Surabayába. Először csak az tűnt fel, hogy a gép óriási kitérőt tesz, de végül egy B kategóriás katasztrófafilmhez hasonlóan kis sikongatások, de annál nagyobb rázkodások közepette landoltunk.  Eddigre már hetek óta csak kis szigeteken és dzsungelekben töltöttük az időt, és alig vártuk, hogy egy 4x4 sávos úton keljen átrohannunk az életünkért.Surabaya egyik kiemelt látnivalója

Be is csekkoltunk egy közepesen szar hotelbe szemben egy ormótlan bevásárlóközponttal, és beültünk egy mexikói étterembe. Tudtuk, hogy Surabay nem sok mindennel kecsegtet, nem is véletlenül hiányzik Indonézia kötelező látnivalói közül. Az ott töltött két napban nagyjából az összes izgalmas látványosságot kimaxoltuk. Ezek közül az egyik első helyen egy kiszuperált orosz tengeralattjáró van, amit már az indonéz hadsereg is rég leselejtezett, és egy pár órás séta a kínai negyedben, ami azért mindig izgalmas. Surabay annyira unalmas, mint egy matekóra. Nem is vesztegettük sokáig az időt, vettünk egy vonatjegyet és elhúztunk Banyuwangiba megnézni az Ijen vulkánt.

Klasszikus kínai negyed hangulat

Eléggé meglepett minket, hogy Indonéziában a vonatok simán lenyomják a Magyar Államvasutakat. Nem csak modern, tiszta és kényelmes, de elképesztően pontos is, és még a vasútállomások is modernek és tiszták. Az elmúlt másfél hónapban főleg lerohadt hajókkal és botrányosan lefingott buszokkal utaztunk, ezért ez elég nagy meglepetés volt.

Kész, Tűz, Gáz

A vulkántúrákkal az az alapvető baj, hogy mindig hajnalban kell kelni, hogy napfelketére odaérj. A Kawah Ijent azért választottuk, mert nem csak egy sima hegymászással összekötött kráter, aminek a tetejéről meg lehet nézni a napfelkeltét, de a kráter alján található  a világ egyik legnagyobb kénsavval teli tava. A kráter alján a mai napig aktívan folyik a kénbányászat. Késő délután érkeztünk Banyuwangiba, helyben lefoglaltunk egy túrát, és tudtunk is aludni pár órát az éjjel kettes ébresztőig. Minden ilyen túraleírásban szerepel, hogy hideg lesz és jól fel kell öltözni, de mi ezt már Balin a Mt. Batur megmászásásnál is figyelmen kívül hagytuk. Ott sem vettünk gyorsan csilliárdokért kabátot, mert tudtuk, hogy mászsás közben nem fázunk, fent pedig csak kis időt kell kivárni, amíg feljön a nap és utána újra beköszönt az indonéz meleg. Persze arra nem számítottunk, hogy az Ijen csúcsa 1000 méterrel magasabban van, és 2800 méteren hideg van hajnalban. Ahogy kell, először felmásztunk egy kráter tetejére. Ez kb. egy másfél órás, közepesen megerőltető túra.

Persze a kövér turistákat kiskocsiban húzzák fel a kákabelű indonézek. A neheze ezután jön. Gázmaszkkal a fejeden le kell mászni a kráterbe. Ez egy újabb egy óra lefelé, és másfél felfelé elég kemény terepen egy zseblámpa fényénél. Közben találkozol bányászokkal, akik ugyanezt csinálják veled együtt, csak ők naponta 3-4 kört lenyomnak 15-20 kilós kénnel megrakott kosaraikkal flip-flopban. Kilónként 20 forintos fizetésért végzik ezt a nem túl szórakoztató munkát.

Nem azért terelnek le egy csapat puhatestű fehér turistát, hogy örüljenek, hogy nekik nem olyan szar az életük, mint az indonéz kénbányászoknak, hanem mert a kráter alján ott világít a misztikus “Blue Flame”. A tűz, amit a kénes gázok tartanak életben. Természetesen amikor mi voltunk, akkor jó nagy köd és gőz volt a kráter alján. Ettől még lehetett látni valamit a Blue Flame-ből, de leginkább olyan volt, mint egy hatalmasra nőtt természetes gázrózsa.

Kicsit letörten visszamásztunk a kráter tetejére, és még sötétben elfoglaltuk a helyünket a hegy tetején, hogy megnézzük a napfelkeltét. Itt kezdtünk először arran gondolni, hogy lehet, hogy nem mindenki hülye és mi vagyunk okosak, hanem esetleg fordítva van. Az már az elején feltűnt, hogy szinte mindenki pulóverben és sapkában van, de mi tudtuk, hogy ők a hülyék. Mindjárt felkel a nap! Sajnos a nap kurvára nem akart felkelni, és mivel nem mozogtunk, viszont a szél elég erősen fújt, egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy nagyon fázunk, rettentően fázunk, mindenünk lefagy. Ez feltűnt pár indonéz vezetőnek is, akik valószínűleg nem először láttak ostoba fehér embert megfagyni a hegy tetején.

Először megkínáltak minket meleg kávéval, aztán betereltek egy szélvédett rész mögé, ahol már fagyoskodott pár nagyon hangos, nagyon bunkó orosz. Senki sem szereti a bunkó oroszokat, kivéve ha tudnak tüzet rakni a hidegben, és a bunkó orosz tudja hogy kell. Előveszi a szinte értéktelen helyi valuta legkisebb címleteit és tüzet rak belőle. Persze mi is csatlakoztunk ehhez a mérhetetlenül tufa akcióhoz, és úgy égettük a rúpiát, mintha nem lenne holnap. Közben nem mertem a szegény indonézek szemébe nézni, akik megmentettek minket a fagyhaláltól, megkínáltak kávéval, és aztán végignézték, ahogy eltüzeljük egy kisebb család ebédpénzét.

A nagy rúpia égetés

Miután megmelegedtünk a lángoló bankók felett és feljött a nap, visszamásztunk a kráter szélére, és megint lenéztünk. Ekkor értettük meg igazán, hogy miért másztunk ide fel. Elképesztően kék savas tó feküdt a lábunk alatt. Ilyet még nem nagyon láttam, de nem is gyönyörködtünk benne sokáig, mert hirtelen mindent beborított a köd, eleredt az eső, és jó magyar szokás szerint kurvaanyázva és bazdmegelve lemenekültünk a hegyről. Lehet, hogy leírva szarul hangzik, de valójában hihetelenül jól éreztük magunkat. Lent már nem fáztunk, és életemben először tényleg égettem a pénzt. Egy lottónyertes egójával telve indultunk vissza a szállásra pihenni.

A világ legszarabb motorja és legszarabb autója 24 órán belül

Banyuwangiból még aznap átvonatoztunk Probolingóba. Ez nem egy különösebben hosszú út a maga négy órájával, de mivel addigra már megmásztunk egy hegyet is, eléggé elcsigázva foglaltuk el a helyünket a szálláson. Voltak még olyan terveink is, hogy másnap éjjel azonnal megmásszuk a Bromot is, de végül úgy döntöttünk, hogy nem kell 48 órán belül két csúcsmászást indítani, ehhez nem vagyunk elég kemények. A nap hátralevő részét sörözéssel és alvással töltöttük.

Másnap megkérdeztük a szállásadónkat, egy kicsit furcsa formájú és kicsit fogyatékos, nagyon idegesítő, de nagyon kedves srácot, hogy hol tudunk motort bérelni, mert megnéznénk a környéket. Ő mondta, hogy vigyük el az övét, de egy félmosollyal hozzátette: ne menjetek vele a Bromóra, ne menjetek ki a városból. Egy elképesztően leharcolt ezer éves honda robogót kaptunk, aminek minden egyes alkatrésze szar volt. Nagyon sok, nagyon szar motort béreltem már mindenféle országokban, de ehhez hasonló fostalicskával még tényleg nem volt dolgom. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire pocsék volt, de beszédes, hogy még a helyiek is röhögve mutogattak ránk, amikor feltűntünk vele valahol. Alapvetően szeretjük a kalandot, ezért úgy döntöttünk, hogy nem fogadjuk meg a Freak tanácsát, és elindultunk a Bromo mellé megnézni a Madakaripura vízesést.

Lehet, hogy a Freak nem volt százas, de nem mondott hülyeséget. Végig attól fostunk, hogy a motor otthagy minket az út szélén. Mivel egy Hondáról beszélünk, ezért ez nem történt meg, de már kisebb emelkedőkön is csak egyesben tudtunk felmenni. Volt egy pont, amikor már lejöttünk a főútról, elindultunk a hegyekbe és nagyon elgondolkoztunk, hogy visszaforduljunk-e, de vakmerően mentünk tovább a semmibe hegyen völgyön át egy mérhetetlenül gyenge fék nélküli motoron, aminek tükörsima gumija úgy tapadt a saras hegyoldalon, mint macska a jégen. Lilla megtanulta, hogyan kell menet közbe leugrani és tolni, majd lassan utánam sétálni. Estünk-keltünk ezzel a szarral és jól el is tévedtünk. Végül egy nagyon kedves helyi pár elvezetett minket a vízeséshez, csak egy darab dzsungelen kellett átvágnunk. Addigra Lilla már olyan ideges volt, hogy nem volt hajlandó ráüllni a motorra, de nem is nagyon tudott volna, általában én is alatta feküdtem és a kipufogó égette a bokám vagy a combom.

A vízesés természetesen tökéletes volt, és visszafelé sikerül végig a főúton jönni. Így már nem kellett tolni, de az erő nem, csak a lendület volt velünk.

Hová tűnnek a Land Cruiserek?

Éjjel megint kettőkor keltünk. A szállásadónk szervezte a túrát, és természetesen nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Először nem jött értünk a kocsi, majd végül megérkezett egy nagyon-nagyon lestrapált dzsip. Ennek nem tulajdonítottunk különösebben nagy jelentőséget, egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy a kipufogófüst nagy része valamiért az utastérbe jön. Persze erre is van megoldás, lehet lehúzott ablak mellett utazni, csak éjszaka a hegyekben hideg van, és ha aludni akarsz, akkor nem pont erre vágysz. Ne utazzon, aki folyton rinyál, és különben is, bármin tudtunk már röhögni az előző nap után, de arra nem számítottunk, hogy ez a kocsi is annyira szar lesz, hogy egy adott ponton ki kell szálnunk, mert nem tud megbírkózni azokkal az emelkedőkkel, amiken egyébként 4-5 fős indonéz családok robogóval is simán.

Kb. másfél óra szenvedés és kisebb-nagyobb autótolások után megérkeztünk egy találkozópontra, ami tele volt turistákkal. Itt mindenki kiszállt a kocsiból, és egy kb. egy órás sétát követően megérkeztünk egy kilátóhoz. Ez még nem a Bromo vulkán volt, hanem a vele szembe levő hegy, ahonnan a vulkánt kellett volna látnunk a napfelkeltében. Helyette semmit nem láttunk, mert tej ködben úszott az egész táj. 

Instagram vs. Valóság 1:0

Kicsit vártunk, aztán otthagytuk a tömeget, hogy átvigyenek minket a Bromora. Ehhez szerencsére már átültünk egy ős Land Cruiserbe. Ha már valaha felmerült benned a kérdés, hogy hova tűntek a világból az elpusztíthatatlan ős Toyota Land Cruiserek, akkor most megadom a választ. Jáván viszik a turistákat a Bromora. Több száz FJ40-es Toyota fuvarozza a tömeget minden nap Bromora fel és le. Elképesztő látványt nyújt a vulkán aljában parkoló több száz FJ40. Mintha összegyűltek volna a legrosszabb fej wannabe hipszterek egy utolsót rallyzni a természetvédelmi övezetben.

A Bromo egyébként sokkal nagyobbat ütött, mint számítottunk rá. Totális holdbéli táj, egy füstölgő kráter egy koromfekete hamuval borított sivatag közepén. A sofőrünk szólt, hogy jegyezzük meg hol parkolunk és találkozó a kocsinál. Szerencsére csak 79 darab piros-fehér toyota parkolt, annyira nem volt nehéz megtalálni.

Irány Yogja!

Még aznap este vonatra szálltunk és átmentünk Yogjakartába. Ez volt az indonéz trip végállomása. Yogjakarta nagyon szuper város. Klasszikus gyarmati hangulat uralkodik mindenhol, ami kellemes mixet alkot tradicionális királyi hangulatával. Yogja Indonézia kulturális fővárosa, és minket sem a hagyományos táncestek, sem a mindet leuraló batik terror nem érdekelt, de még így is rávettük magunkat, hogy megnézzünk jó sok templomot, pagodát, és kastélyt. Elég könnyen el lehet itt verni az időt. Kicsit szomorúak voltunk, hogy ezek az utolsó napjaink Indonéziában, de egyszer mindenhonna haza kell menni. A repülőnk Jakartából indult, de aki egyszer már volt Jakartában, az biztos, hogy soha nem akar oda visszamenni. Mi is csak a repteret érintettük, aztán hazajöttünk, és pár héttel később beültünk karanténozni.

Ha érdekel a napi friss, kövess: https://www.facebook.com/Othrn
Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1
Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/