Sokkal jobban nem, maximum máshogy lehetett volna megnézni Grúziát, ezért több mint huszonnégy Grúziában töltött nap után úgy gondoltam, ideje Örményország felé venni az irányt.

A Sevan tó partja

Örményország volt a világ első hivatalosan is keresztény országa, ami egyet jelent azzal, hogy még több hegyek tetejére épített templommal kell majd megbírkoznom. Az angolban van erre egy tökéletes kifejezés: Templed out! Nem mondhatom, hogy ambivalens a viszonyom a valással. Szerintem a vallás nettó faszság. Ha valaki hisz, azt még megértem, de bármelyik történelmi egyház keretein belül Istenről elmélkedni 2017-ben, szerintem egyszerűen röhejes.

Ő nem röhejes, de akkor is...

dupla vagy semmi

Kicsit össze volt szorulva a segglyukam a határon, mert mindenki azt mondta, hogy az Örmény határőrök nem szaroznak, ha szopatásról van szó, én pedig ezen a határátkelőn terveztem beüzemelni a második útlevelem, amiben az iráni és pakisztáni vízum lakik.

Ez nem a határ, de nem nézett ki sokkal jobban

Remegő kézzel, de határozott és széles mosollyal nyújtottam az útlevelet a határőrnek, aki hosszasan lapozgatta előre-hátra és kereste benne a Grúz exit stampet, majd megkérdezte, hogy van-e másik útlevelem? Mondtam, hogy igen, megmutattam, mondta, hogy ok. Pecsét a lapra, kéz a gázkarra és már bent is voltam Örményországban.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy elfogyott a kerekek alól az út. Végre értelmet nyertek a Heidenau K60 gumik. Mindenhogy jó a hegyek között motorozni, de murván és földúton sokkal jobb!

Örményország egészen kicsi, Grúziánál sokkal kisebb, sőt, Magyarországnál is háromszor kisebb, így gondoltam, bőven elég lesz 7-8 nap bejárni a nagyjából Tiszántúlnyi területet.

Az első napi megállót Dilijanba terveztem, és útközben, ha már útba estek, megnéztem a Haghpat és a Haghartsin kolostorokat. Maguk a templomok annyira nem izgattak fel, de a táj, amiben voltak, megérnek jó pár misét. Én motoron celebráltam az ülésből kiállva és üvöltöztem a gyönyörtől. Nem volt olyan kenetteljes, de a motorozásba vetett hitem megnyilvánulása őszintébb volt Isten bármelyik fekete ruhás földi helytartójánál.

Dilijánban hatalmasat vacsoráztam a Kchuch nevű étteremben, majd reggel a városban beszereztem egy helyi SIM kártyát és így, hogy az internet addikciómat sikerült enyhítenem, megindultam Jereván felé.

A Dilijan és Járeván közötti távolság összesen nincs száz kilométer, és már túl is lettem volna az ország felén, ezért tettem egy kis kitérőt, és megkerültem a Sevan tavat. Ez plusz háromszáz kilométert jelentett, és nem élveztem minden percét, de az idő 80%-ban úgy éreztem magam, mint Orbán Viktor a kisvasúton, csak én nem azt mormoltam idült mosollyal az arcomon, hogy jön a vonat, megy a vonat, hanem magamból kikelve üvöltöztem, hogy: Baz'meg! Baz'meg! Az egyik a tájnak szólt, a másik pedig a hidegnek, mert a Sevan tó 1700 méter magasan fekszik, és 1700 méteren hideg van.

Ezek már nem is kátyus utak voltak, hanem gödrök közi útfoszlányok a semmiben. Tőlem balra hegyek, jobbra pedig a tó, a tó mögött pedig halványan látszik az Ararát csúcsa. A GPS bevitt a semmibe, és amikor már kezdtem összefosni maga, hogy elvesztem, kibukkantam a főúton. Az ősztől sárgába fordult fák között végül is befutottam Jerevánba.

Katartikus volt az egész, és az útközben szembejövő posztszovjet pangás nem a lehangoló arcát mutatta, hanem a romantikusat. Minden útépítés tele volt 30-40 éves teherautókkal és Grúziában, ha nem éppen templomokat nézel hegyek tetején, akkor útépítéseket látogatsz akarva-akaratlan.

Szovjet haszongépjármű kiállítás 

Aki a nyolcvanas években volt gyerek, mint én, az nem tud rágerjedni erre a borzasztó komcsi szarságra. Mindig értettem, de soha nem tudtam átélni a nyugati turisták lelkesedését, amikor erről a lehangoló romantikáról volt szó, de most elkapott rendesen, pedig soha nem gondoltam volna.

Radio Yerevan 

Nem tudom ki hogy van vele, de engem a kényszeres utazásra nagyban motivál, hogy a különböző helyek neveit egészen kiskorom óta nagyon izgalmasnak találtam, és azóta gondolok rá, hogy ezekre a helyekre el kéne menni. Jereván nem csak egy általános iskolás becsípődés volt, hanem gimnázium alatt sok Nina Hagent hallgattunk és bár az African Reggae az egyik legjobb Nina Hagen szám, a Rádio Yereván is biztos, hogy dobogós. 16 évesen arra gondoltam, hogy egyszer meghallgatom a Radio Yerevant Jerevánban, és 24 évvel később össze is jött. Lehet, hogy én már a B oldalon vagyok, de az első dolgom az volt, hogy becsekkoltam a hostelbe, és még le sem vettem a kabátom, beraktam a számot, és persze csak magamban, mert öreg és diszkrét vagyok, de ott azért hangosan üvöltöttem, hogy “turn on the machine this is radio Yerevan”

kishitű nacionalizmus

Az a helyzet, hogy mi itt, Kelet-Európában gyűlöljük egymást, mint a szar, de a Kaukázusban sokkal jobban gyűlölik egymást a népek, mint a Kárpát-medence körül. Az azeriek konkrétan azzal kelnek és azzal fekszenek, hogy ki kéne irtani az örményeket, és ehhez mi is tevékenyen hozzájárultunk a baltás gyilkosos történettel.

A  törököknek majdnem sikerült is, 1915-ben másfélmillió örményt gyilkoltak meg. Ez elég nagy szám, ehhez képest egy srebrenicai mészárlás itt a szomszédban nagyjából egy lábjegyzet a 10 000 alatti szerencsétlennel.

A lényeg, hogy itt nem a Visegrádi négyek vannak, hanem a Kaukázusi hármak, és Azerbajdzsán gazdag, mert tele van olajjal, Grúzia menő, viszonylag európai hely, és a stratégiailag fontos Fekete-tenger partján terül el. Mondjuk pont ezért Putyin be is jelentkezett egy darab Grúziáért. Örményországban csak hegyek vannak és templomok, és a világ legnyomorultabb nacionalizmusa, ami olyan kishitűségből táplálkozik, hogy az egészen meglepő.

Az öreg Jerevánt "szétbombázták" a harmincas években, amikor modernizálták a várost, pedig nem nézhetett ki rosszul

Beszéltem egy helyi arccal, aki azt magyarázta, hogy ha valamelyik nemzetközi versenyen Azerbajdzsán vagy Grúzia mondjuk a 28. helyen végez, de Örményország a 27., akkor ők azt már nagy nemzeti sikernek élik meg. Sokat elmond szerencsétlen helyzetükről, hogy a leghíresebb örmény származású híresség Kim Kardashian, és erre az örmények nagyon büszkék!

A föld alatt ugyanolyanok vagyunk.

Szóval Jerevánban nincs olyan sok látnivaló, de itt található például a világ legöregebb bőrcipője  -Pfff- és ez a majdnem hárommilliós ország a nyolcvanas években elérte, hogy Jereván népessége meghaladja az egymillió főt, így az akkor még Szovjetúnióhoz tartozó térség a szabályok szerint kapott Moszkvától egy metrót.

 Kicsit "moszkvaibb" a hangulat mint nálunk, de a pompa valahogy lemaradt...

Elmentem megnézni, hogy kinevessem, de sajnos mi is Moszkvától kaptuk anno a metrónkat, és a jereváni kicsit szegényesebb, de alapvetően ugyanolyan. Ugyanolyanok a szagok, a hangok és a használt anyagok is hasonlóak. Olyan volt, mint gyerekkoromban, de inkább azt mondom olyan, mint a hármas metróval járni.

Ennek ellenére azért takarék üzemmódban négy napot elvegetáltam Jerevánban és környékén. Megnéztem a Garni Templomot (uncsi) és a félig sziklába vésett Geghard kolostort, ami viszont eszeveszett jól néz ki, majd továbbálltam Goris felé.

Goris és Jereván között több mint 200 kilométer az út, és kis kerülővel meg akartam nézni vardenyaci karavánszerájt, ami a Selyem út egy fontos megállója volt, de valahogy nem akarta beadni az a nap. Először leszakadt a hátsó kerék alsó sárhányója és magával vitte az automata láncolajozót, majd feldőltem a motorral és alig tudtam felállítani.

Egész úton fújt a szél, tök hideg volt és az utolsó 60 kilométeren végig esett. Néha 2500 méter feletti hágókon kellett a ködben menni, ezért a karavánszerájról lemondtam és kockára fagyva érkeztem Gorisba, ahol csak vacsorára és egy forró fürdőre vágytam.

Gorisban nincs semmi látnivaló, de körbe lehet endurózni a környéket a hegyekben. Így legalább sikerült megnéznem még egy karavánszeráj romot, ami szintén a Selyem úton foglal helyet, és a Tatev kolostort, ahová vagy kabinos lifttel megy fel az ember, vagy tesz egy tíz kiométeres kerülőt, és hajtűkanyarokban terepezik hegynek felfelé.

Én ezt választottam és elkezdtem ráérezni, hogyan kell kifaroltatni a motort kanyarban, murvás úton. Felfelé egész jól ment, de lefelé valamiért nem akart összejönni, ezért inkább az életet választottam a vagányság helyett és lassan elhúztam a beleimet Khndzoreskbe, ami Örményország Kappadókiája. Szinte pont olyan, mint a török verzió, csak sokkal kissebb. Ez így megint egy elég kerek és jól sikerült nap volt. Gorist és környékét kipipáltam és mivel időm, mint a tenger, Hegyi Karabah pedig alig 40 kilométerre van, másnap nyeregbe szálltam és elmentem megnézni az Örmény-Azeri ütköző zónát.

Hadüzenet nélkül

Hegyi Karabah autonóm terület, ami 88 és 94 között vívott egy hadüzenet nélküli háborút Azerbajdzsánnal, de mai napig vannak konfliktusok, néha átlőnek egymásra. Meglepő módon nem lehangoló nyomort talátam Stepanakertben, Karabah fővárosában, hanem egy egészen kedves, élhetőnek tűnő kisvárost. Ez a szomszédos Shushi nevű kisvárosról már nem mondható el ilyen egyértelműen.

A határon simán átengedtek, de Stepanakertben be kellett jelentkeznem a külügyminisztériumban, ahol adtak vízumot is. Ez fontos volt, mert szerettem volna, hogy amire Iránba érek minél több pecsét legyen az útlevélben, és különben is semmi nem jobb, mint egy útlevél tele vicces vízumokkal és csúnya pecsétekkel.

Nagyon jól éreztem magam Örményországban, de reggel el kellett indulni Iránba, ami már egy másik történet. Mindenesetre elég menő lesz majd elmesélni egyszer, hogy: “amikor Hegyi Karabahból átmotoroztam Iránba…” csak szegény szüleimet nem irigylem, akik mindezt telefonon és facebookon asszisztálják végig.

BTW, ha érdekel a napi szar, kövess facebookon: facebook.com/othrn