OnTheRunRTW@gmail.com

on:the:run

Az igazság nem a valóság

Az igazság nem a valóság

Itt sem száraz a november

2017. november 20.

Iránban már akkor minden család kézműves söröket főzött otthon, amikor a nyugaton még a belga sörözők számítottak menőnek. Hiába, a perzsák az ókor óta egy lépéssel a világ előtt járnak.

20171102_143924-01_jpeg.jpgSzáraz november

Már Hegyi Karabahban tudtam, hogy elképesztő útra számíthatok Örményország és Irán között, de végül nem azért tartott sokáig az út, mert hosszú volt, vagy mert sokat pöcsöltem a határon, hanem mert folyton félre kellett állni fotózni.

A változatosság kedvéért az iráni határra is kicsit félve érkeztem. Tudtam, hogy minden papírom rendben van, de most kellett beüzemelnem a Carnetet. Féltem, nehogy elbasszam, mert gondot okozhat a továbbiakban, bukhatom a kauciót, stb.

Izgalmas volt, ahogy a határhoz érve megváltozott a táj, mások lettek a hegyek. Utolsó felindulásból még a határ előtt visszafordultam és megtankoltam a motort, ami mint később kiderült, nagyon jó ötletnek bizonyult.

img_3261.jpg

A határon meglepő módon az örmény oldalon flegma bunkók voltak, de az iráni határőrök borzasztóan kedvesen viselkedtek. Teáztattak és Google Translate-n keresztül kérdezgettek az útról. Mindenki mosolygott és segítőkész volt. Nem azért pöcsöltem két órát, mert akadékoskodtak, hanem mert annyira kedvesek voltak, hogy nem lehetett elszabadulni.

img_3256.jpg

A határ után csak egy kősivatagba oltott hegységrendszer várt rám Tabrizig. Kb. húsz kilométert mentem, amikor megláttam két csávót hátizsákkal az út szélén üldögélni. Azt hittem stoppolnak és nyilván eszembe sem jutott, hogy elviszem őket, azért megálltam megkérdezni, hogy segíthetek-e valamit, meg egyébként is mi faszt keresnek a semmi közepén? Az egyik srác Olaszországból gyalogolt és Indiába tartott. A másik arc ukrán volt. Grúziában találkoztak, azóta együtt sétálnak. Az ukrán srác papucsban. Mondták, hogy minden ok, csak mindjárt sötét lesz és letáboroznak, mert már nem fogják elérni a következő falut. Egy kicsit gondolkodtam, hogy én is inkább itt maradok velük, de aztán úgy döntöttem, irány Tabriz.

img_3260.jpg

Az őrületes tájnál csak az őrületesebb naplemente adta jobban, de hirtelen azon kaptam magam, hogy itt vagyok teljesen egyedül, majdnem 3000 méter magasan a semmi közepén a tök sötétben valami hegyen, valahol Iránban. Nagyon fázom és semmit sem látok. Egy pillanatra kicsit beparáztam, és elkezdetem azon gondolkozni, hogy sátrat verek valahol az út szélén, és lefekszem, de a GPS szerint csak 65 kilométer volt hátra, ezért úgy döntöttem, kockáztatok. Beöltözök Michelin babának, és megpróbálom elérni a civilizációt.

img_3270.jpg

Akkor még nem sejtettem, hogy ez a 65 kilométer majdnem három órán keresztül fog tartani, amiből egy óra a tabrizi dugóban való krosszozás, de végül este hétre a pirosan és zölden villogó neonfények alatt befutottam Tabrizba.

Reggel a lefingott hotel recepcióján megismerkedtem egy német és egy hong kongi arccal, és együtt indultunk el felfedezni a várost. Mondanám, hogy Tabriz egy izgalmas város telis-tele látnivalókkal, de kevés dolog áll ennél messzebb a valóságtól. Tabrizban nincs sok látnivaló, és azt a pár dolgot (bazár + mecset) kora délutánra le is tudtuk.

img_3308.jpg

Az Irániak iszonyatosan kedvesek és imádják a külföldieket, ezért lépten-nyomon megállítanak és beszélgetnek veled pár szót, ami egyrészt tök jó, másrészt sokan azonnal a nyakadba borítják minden frusztrációjukat arról, hogy milyen szar Iránban élni, és el akarnak menni. Ez egyrészt nagyon szomorú, másrészt kurva idegesítő, mert nem pszichiáternek jöttem, és amikor már 16. alkalommal állsz le beszélgetni vadidegenekkel az élet nagy dolgairól két órán belül, akkor a dolog már inkább terhes, mint vicces.

Másnap a félbolond német történész lekopott, én pedig a hong kongi matematikus arccal béreltem egy taxit, és elindultunk az Urmia-tóhoz. Az Urmia-tó Irán legnagyobb tava, hivatalosan több, mint kétszer akkora, mint a Balaton, de mára sajnos annyira kiszáradt, hogy a térképeken jelzett kiterjedéséhez képest önmaga 10%-át képviseli csupán a műholdképeken.

20171102_143445-01_jpeg.jpg

Nagyon szomorú látvány a kiszáradt, elhagyott tó, és mint általában, amikor kiszáradt sós tavakhoz érek bárhol a világon, vagy elromlik a fényképezőgépem, vagy otthon felejtem. Most csak az akkumulátort hagytam a töltőn, tehát megint telefonnal kellett sós tavat fotóznom.

Visszafelé még beugrottunk Khandovan faluba, ami Irán Kappadókiája, és örömmel nyugtáztuk, hogy a több mint 200 kilométernyi taxizást megúsztuk kevesebb mint 45 dollárból.

Tabriz és környékének összes látnivalóját kipipáltam, és nagyon nem akartam észak felé menni a hidegbe, de a további útitervem miatt nem volt más választásom. Pont amikor már elviselhetetlenül fáztam, egy benzinkútnál összefutottam egy német házaspárral, akik egy hatalmas teherautóból kialakított lakókocsival tolták. Meghívtak ebédre, és telenyomtak forró teával.

Ezután megint alaposan szétfagytam, ezért az első megállóm Sareinbe vezetett, ahol sok melegvizes forrás és fürdő található. Odaértem, gyorsan kivettem egy szobát és elrohantam megnézni egy nagy és modern iráni fürdőkomplexumot. 

screen_shot_2017-11-09_at_19_35_11.png

Teljesen szürreális élmény volt belépni egy medencékkel és csúszdákkal teli, rendesen lelakott élményfürdőbe, amiben egyetlen nő sem volt. Az öltözőben csak azért találtam meg a kabinomat, mert a matematikus barátom a taxiban megtanította nekem a számokat útközben a rendszámokról. Kisebb fennakadást okozott, hogy én a férfi öltözőben csak úgy letoltam a gatyám és belebújtam a fürdőnadrágomba. A tekintetekből megértettem, hogy ehhez a művelethez a helyiek diszkréten elvonulnak az erre a célra fenntartott kabinokba. Ők meg értették, hogy  hülye turista vagyok. Ezen nem volt feszkó, de aznap is tanultam valamit!

szamok.jpg

Nem lehetett tovább húzni az időt, és neki kellett vágnom a hegyeknek rendesen, hogy elérjem Rasht a Kaszpi-tenger partján. Ahogy leértem a tengerparta, teljesen megváltozott az ország hangulata. Valahogy lazább lett minden. Sokkal inkább emlékeztett Délkelet-Ázsiára, persze messze nem volt annyira laza. Ehhez a hangulathoz nagyban hozzájárult, hogy végig szakadt az eső, ezért pont olyan volt, mint amikor Ázsiában motoroztam a monszunban, és végülis most is Ázsiában motoroztam az esőben, csak annyi volt a különbség, hogy nem a meleg miatt izzadtam, hanem mert a téli cuccom volt rajtam, ami a hegyekben még egy adekvát viselet volt, itt a parton viszont kicsit túlzásnak bizonyult. 

screen_shot_2017-11-09_at_22_14_09.png

Legalább nem áztam át sehol, kivéve a cipőmet, mert valahogy ez a motor úgy van megtervezve, hogy ha nedves az út, akkor az első kerék pont a bokádra tolja a vizet. Ami még ennél is nagyobb konstrukciós hiba, hogy az esőnadrágom pont elég hosszú, amíg fel nem ülök a motorra. Ott azonban pont annyit húzódik fel az ülepemnél, hogy a bokám közepéig ér, így ha esik vagy nedves az út, az mind a bakancsba folyik.

img_3352.jpg

Rasht végre egy olyan város volt, amiben élnek is az emberek, nem csak laknak benne. Ez alatt arra gondolok, hogy van egy csomó olyan város - pl. Tabriz is ilyen volt -, ahol nincs semmi élet, az emberek nem használják a tereket, csak ott laknak, ezért ott vannak. Rasht nem ilyen! Tömegek vonulnak az utcán, hatalmas sétálóutcák torlaszolják el a belvárost az autók elől. Mindenhol emberek jönnek-mennek, üldögélnek. Tök jó volt végre egy vidám, és nem csak kulturálisan érdekes helyen lenni.

Rasht egyébként egy ultrabalos, liberális hely, mint később megtudtam, és ezt érezni is rajta. Ám az az igazság, hogy Rashtba sem a város miatt megy az ember, hanem mert innen közelíthető meg Masouleh, ami egy csodálatosan szép kis falu a hegyekben, és pont azt tudja, mint a csodálatosan szép kis faluk a hegyekben, nevezetesen csodálatosan szépek. Pont másfél-két órát lehet benne sétálgatni és nézelődni, aztán meg is lehet unni, de addig tényleg csodálatosan szép.

A következő úticélom Teherán lett volna, de több fórumon is szembejött a Khoon Geli nevű szállás, ami Rashtól nem messze, Tonekabon külvárosában van. Időm volt, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem miről beszél mindenki szuperlatívuszokban.

img_3549.jpg

A házigazda, Farzin, 19 évig élt Londonban, ahol pszichiáterként dolgozott, majd pár év Venezuela és pár év Spanyolországi kitérő után elege lett mindenből, épített egy házat, citrus féléket termeszt a kertben, és túrákat vezet turistáknak. Klasszikus iráni parasztház húzós Balaton-felvidéki árakon, de annyira ki voltam éhezve valami esztétikusra, valami ízlésesre, és annyira áradt a nyugalom a helyből, hogy hiába nem fért bele a büdzsémbe, úgy éreztem, hogy itt most maradnom kell két napot.

Így is lett! Első este Farzin elővette a házi pálinkáját, hamar kiderült, hogy volt egy magyar szerelme húsz éve, akiről hamarosan kiderült, hogy futólag ismerem, ami csak még több pálinkát eredményezett. Másnap Farzin megmutatta a környéket, és este betoppant egy haverja Londonból, aki a BBC-nél dolgozik. Még több pálinka mellett mindent megtudtam a forradalomról és a Sah elűzéséről, és arról, hogy mindenki el akarta űzni a Sahot, de senki nem számított erre az iszlám őrületre, amit nem is lehet érezni az embereken. Kérdeztem, hogy miért nem lehet hallani a müezzint? Mondták, hogy azért, mert az emberek nem vallásosak, és nagyon zavarta őket, hogy folyton üvölt, ezért le lettek halkítva. Voltam már pár muszlim országban, de eddig mindenhol lehetett hallani, ahogy imára hív.

screen_shot_2017-11-09_at_20_42_54.png

Nagyon szívesen maradtam volna még, de a bátyám jön meglátogatni Teheránba, ezért motorra ültem, és megint nekiestem a hegyeknek, csak most az ellenkező irányból.

Útközben megnéztem Dizint, Irán síparadicsomát. Gondoltam rá, hogy ha van hó síelek. Teherán utánra terveztem, viszont a GPS kicsit bekavart, emiatt jól eltévedtem a hegyekben, ami egy 40 kilométeres kerülőt eredményezett. Hulla fáradtan érkeztem meg Teheránba, az alig 400 kilométer több, mint tíz órás út volt, a végére a pontot pedig egy szuper, húsz kilométeres őrült teheráni dugó tette fel. Megálltam a hotel előtt, és eldőltem a motorral együtt. Most tíz napra lerakom a lovat, és a bátyámmal rendes turisták leszünk, buszon és vonaton, ahogy rendes turistákhoz illik.

screen_shot_2017-11-09_at_22_24_27.pngÍgy nézett ki az első 10 nap a kitérők nélkül

Ha szeretnél "up to date" lenni kövess facebookon: https://www.facebook.com/Othrn/

Leválogatott képekért pedig itt: https://www.instagram.com/ontherunontherun/

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ontherun.blog.hu/api/trackback/id/tr6413220145

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása