Addig nem érkezel meg egy országba, amíg nem használod a helyi tömegközlekedést. Ez nyilvánvalóan ellentmond annak, hogy én mindenhova motorral megyek, de Iránban egy darabon kivételt tettem.

Jött a bátyám meglátogatni, és egy nappal az indulása előtt észrevettem, hogy a hátsó gumi a motoron sokkal kopottabb, mint ahogy emlékeztem rá. Biztos van még benne 2-3 ezer kilométer, lehet, hogy több is, de lehet, hogy pont Pakisztánban fogyna el alólam teljesen. Iránban nem lehet ilyen méretű gumit szerezni, mert a helyi reguláció szerint nincsenek 250 köbcentinél nagyobb motorok, de azt mindenképpen szerettem volna elkerülni, hogy valahol Balochistanban álljak az út szélén gumi nélkül, miközben egy fegyveres konvoj próbál kísérgetni, nehogy a talibánok kezére kerüljek.

Azonnal küldtem Robinak egy mailt, hogy hívja fel a Mofakert, akik ígértek nekem egy szett gumit, és kértem, hogy ha ők nem tudnak azonnal adni, akkor is kérje meg őket, hogy küldjék el nekem, amint lehet.

A bátyám közben kinyomozta, hogy Iránba csak a DHL szállít, és a DHL-nél azt mondták, 120.000 forintért azonnal küldik is nekem ezt a fél szett gumit ha szeretném, de nem szerettem volna élni ezzel a kiugróan magas lehetőséggel. Szerencsére a Mofaker úgy működött, ahogy az ilyen cégek egyébként soha nem szoktak, pár órán belül előgurították a gumit, ami a bátyámmal együtt landolt másnap Teheránban. Úgy örültem a gumimnak, mint  majmok a játszóházban!

Mindig ilyen lazák vagyunk, ha van nálunk gumi!

japán fürdő, skót whisky, iráni uber

Teheránról nekünk azonnal az amerikai követségen 1979-ben lejátszódó túszdráma jutott eszünkbe, és egyik első utunk az amerikai követség épületéhez vezetett. Ez az épület a 444 napig tartó túszdráma óta üresen áll, de remek lehetőség arra, hogy Teheránt úgy ábrázoljam, mintha minden járókelő folyton csak és kizárólag a nyugati világ elpusztítására törekedne. Nem tettem másképp, de senki ne higgyen a képeknek, ezek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.

Ez mondjuk egyszerre vicces és igaz is

Kipróbáltuk az iráni metrót, ami nem meglepő módon sokkal újabb és modernebb, mint a budapesti. A gyors joyride-on kívül alapvetően Snapp-et használtunk, ami az Uber iráni változata, és kb. 75 forint/kilométerbe kerül.

Kontroll

Ez kurva jól hangzik és igaz is, de sajnos s szoftvert emberek használják, akik valamiért nem nagyon tudják használni ezt a valójában nem annyira bonyolult applikációt. Addig szinte minden sofőr eljut, hogy megérkezik a címre, de rejtélyes módon ezután szinte soha nem nyomják meg a gombot, ami GPS-re vált és elnavigál az uticélhoz, hanem általában előveszik a google maps-et, amit szigorúan satelite nézetben és gyalogos üzemmódban használnak.

Hosszú percekig bogarásszák az útvonalat, majd hatalmas kerülőkkel, meg-megállva és össze-vissza random járókelőket kérdezve végül eljuttatnak a kívánt desztinációba. Érteném ezt a metódust, ha az applikáció a megtett kilométert számolná, de amikor a kocsit rendeled, a program azonnal kidob egy útvonalat, és megmondja az út végén fizetendő összeget, ami akkor sem változik, ha a sofőr közben megkerüli az Egyenlítő mentén a Földet.

Este elmentünk fürdőzni egy japán Onsenbe, amiről azt gondoltuk, hogy milyen vicces lesz Teheránban, de inkább csak drága volt. Horror áron szereztünk egy üveg whiskyt az egyik Snapp sofőrőn keresztül, aminek a felét nem sokkal később betoltuk a hotelben. Izgalmas volt órákon keresztül autózni a városban, és mindenféle kétes alakokkal találkozni, hogy egy üveg italt magunkévá tegyünk, de annál nyomasztóbb volt másnap reggel lüktető fejfájással fel-le járkálni egy fekete zacskóval a kezünkben, hogy megszabaduljunk a bűnjeltől.

luxy busz

Robinak összesen tíz napja volt Iránban, ami egyrészt szuper, mert hiába találkozunk normális esetben heti rendszerességgel, az elmúlt negyven évben, még nem volt olyan, hogy tíz napot csak kettesben töltöttünk volna család és barátok nélkül. Másrészt viszont tíz nap Iránban nem olyan sok, tekintettel az ország méreteire.

Úgy döntöttünk, hogy a létező legklasszikusabb turista utat fogjuk bejárni: Teherán-Isfahan-Yazd-Shiraz. Ezt a legolcsóbban busszal lehet megugrani. Egy-egy város között általában 400-450 kilométert kell buszozni, ami átlagosan 5-7 órás utakat jelent. Egy buszjegy VIP busszal 150-170 ezer riálba kerül, ami kb. 1100-1200 forintnak felel meg.

Teherán-Isfahan buszjegy

Ezért cserébe repülőkön található business class kaliberű, félig fekvő bőrfotelekből nézheted a sivatagi naplementét a legújabb Scaniák valamelyikén, és kipróbálhatod az iráni élelmiszeripar legigénytelenebb édességeit, amiket ingyen hozzád vágnak catering gyanánt. Ez nem mindig maradandó élmény, de biztos, hogy teljesen új horizontot nyit az alapvetően kebapon alapuló iráni gasztronómia frontján.

witness the fitness

Az első utunkon Isfahan felé a buszon megnéztük az Argot. Nem a béna magyar akciófilmet, hanem a Ben Affleck féle verziót, ami a követségi túszdrámáról szól, majd kellően nyomott hangulatban megérkeztünk Isfahanba.

Isfahan legnagyobb látványossága a főtere, a csodálatosan kiejthetetlen nevű Naqsh-e Jahan tér. Általában a világon semmi nem unalmasabb egy város főterénél, és ez erre a főtérre is igaz. A különbség csak annyi, hogy ez a világ egyik legnagyobb tere, amit épületek vesznek körül. Egészen pontosan 512 méter hosszú és 163 méter széles, ami elég impozáns méret, és ha figyelembe vesszük, hogy mindezt 1602-ben sikerült abszolválni, egészen kimagasló teljesítményt látunk márványba és mecsetekbe ágyazva. Mint rendes félművelt, ám mégis érdeklődő fiatalemberek, végigjártuk a mecseteket és a valamiért nagyon lehangoló és félig üres bazárt.

Szerencsére Isfahan tartogat meglepéteseket egy nagyon-nagyon jó kiállású örmény negyed képében, ami tényleg olyan, mintha egy teljesen másik városba csöppennél. Első látásra, ami eléd tárul, az erkölcstelenül lüktető éjszakai élet hamis illuzióját kelti, de a legcsábítóbb kábulat, amit az éjszaka tartogat, az a dohányzásmentes hipsztekávézókban ki is merül.

Itt is lassan főzik a kávét a trendy bajszos arcok

Isfahan másik legnagyobb látványossága az 1650-ben épült Pol-e Khaju híd, melynek boltíveiből áradó sárga fényei a vízen lebegő tükörképet alkotnának, ha nem az történt volna a Zayandeh folyóval, ami Irán összes folyójával és tavával, hogy teljesen kiszáradtak. Konkrétan egy csepp víz sem lakik a folyóban, így gondolom a helyi horgászklub is rég bezárta kapuit.  Pont, amikor arra jártunk, jelent meg egy cikk Irán kiszáradó tavairól a Pangea blogon. Ha szeretnél erről többet tudni, itt utánaolvashatsz.

Nekünk legjobban a Pigeon Tower jött be. Ebben a toronyban 14 000 galab lakik. Ezeket a szárnyas patkányokat anno arra használták, hogy az általuk felhalmozott guanóval trágyázták a helyi dinnyeföldeket, de napjainkban a szar helyét átvették a szar kemikáliák.  Cserébe maradtak a galambok és a tornyok, amik úgy néznek ki, mintha egy hollywoodi fantasy film díszlettervezője készítette volna.

Isfahan után egy újabb buszos utazásra adtuk a fejünket, és elmentünk Yazdba. Yazdtól igazán nem vártunk sokat, de csalódnunk kellett, mert Yazd végre nem egy unalmas, modern nagyváros volt, hanem egy hatalmas, igazán félelmetes hangulatú óvárossal megáldott nagyváros.

Iránban a terror egyetlen létező formája a zenei terror

Az egyszínű, barna, sár alapú, alacsony házaival és keskeny sikátoraival Yazd tökéletes helyszín arra, hogy az éjszaka érkező turista a sötétben bolyongva eljátszon a gondolattal, hogy mindjárt befordul egy taxi, amiből kipattan három kalasnyikovos arc katonai dzsekiben, pizsama nadrágban és papucsban, hogy határozottan hellyel kínáljon. Sajnos a tapasztalatok alapján Irán nem csak szuperbiztonságos hely, hanem a perzsa vendégszeretet minden ehhez hasonló fantáziálásnak gátat szab.

Természetesen Yazdban is van sok-sok izgalmas mecset, amit pont annyira izgalmas megnézni, mint sok-sok izgalmas templomot, de tartottuk magunkat a maníros értelmiségi attitűdhöz, és minden fontosabb szakrális létesítménynél tiszteletünkte tettük.

Nem túl meglepő módon nem ez volt a legizgalmasabb Yazdban, hanem megismerkedni Omiddal, a helyi Földes András imitátorral, aki civilben taxisofőr.

Ő elvitt minket Chak-Chak-ba, a Zarathustra vallás legszentebb szenthelyére, ami elég unalmas hely, cserébe tényleg lélegzetelállító táj veszi körül. Nekem ez csak és kizárólag azért volt izgalmas, mert anno még az egyetemen tanultam Zarathustra példabeszédét, de ha egyáltalán nem érdekel a filozófia, akkor is biztos hallottad Strauss “Also sprach Zarathustra” című eposzának valamelyik feldolgozását. A zaraosztriánusok egyébként azért a legmenőbb arcok Iránban, mert ők fogyaszthatnak alkoholt, sőt, még saját boruk is van.

Az öreg Zarathustra Nietzschetől, Strausson keresztül Kubrickig mindenkiből előrántott egy, az adott korszakot meghatározó parafrázist, szóval tényleg nem szabad elintézni egy legyintéssel a vén bolondot.

Omiddal csodálatosan szaladt az idő, faltuk a kilométereket a sivatagban, miközben betekintést nyertünk az orosz hard base kazetta gyűjteményének legmélyebb bugyraiba.

Cserébe, hogy kibírtuk a zenei terrort, Omid elvitt minket Kharanaq faluba, ami egy több mint 1000 éves sárból épült város. Igazi bibilia táj, a szó legszorosabb értelmében. Mai formájában már csak egy szellemváros, de annyi csavar azért van a történetben, hogy a hetvenes években még lakott volt, így az ókori romok közül néha egészen szürreálisan modern dolgok bukkanak elő.

hipokrita hétköznapok

Ezután eltöltöttünk egy estét a sivatagban, ahol a semmi közepén sikerült karamboloznunk egy másik Toyota Land Cruiserrel, amit történetesen a sofőrünk testvére vezetett.  Azt hiszem ez volt a világ egyik legbénább balesete, majd egy nagyon fiatal afgán menekült srác elsétált velünk a homokdűnék között egy pár kilométerre levő sátorhoz, ahol toltunk egy vacsorát, és a nagyon értelmes kísérőnk sok-sok apróságot megosztott az iráni hétköznapok kétszínűségéből. A legtanulságosabb történet mégis az, hogy több miniszter is Twitteren kommunikál a néppel, miközben a Twitter hivatalosan is be van tiltva, de mindenki tudja, hogy Iránban mindenki VPN-el internetezik, ezért hiába van a fél internet  cenzúrázva, nem ér semmit az egész.

A másik meglepő fordulat az volt, amikor az egyik őrhelyen a katonák meghívtak minket ebédelni. Konkrétan azt akarták, hogy együk meg az ebédjüket, és mi eleget is tettünk ennek a felszólításnak.

egy földrengés mellékhatásai

Miközben mi Irán északi és középső részén lógattuk a lábunkat, délen a török-iraki hármas határnál egy hatalmas 7,3-as erősségű földrengés rázta meg az országot. Elvileg nekünk is érezni kellett volna ezt Isfahanban, de nem éreztünk belőle semmit, csak az aggódó ismerősök üzeneteiből tudtuk meg reggel, hogy gáz van. Érdekes módon most nem volt tele a Facebook falam emberekkel, akik “marked safe” tagekkel látták el magukat, mint máskor, amikor valami terrorcselekmény, vagy természeti katasztrófa történik a világ valamelyik boldogabb végén.

Mi az egészből annyit éreztünk, hogy pár nappal később, amikor Yazdban kimentünk a buszpályudvarra, hogy igénybe vegyük valamelyik busztársaság szolgáltatásait Shiraz felé, egyszerűen nem volt busz, mert a buszokat elvitték a katasztrófa zónába. Nem volt mit tenni, szereztünk egy taxit, és 80 euróért (egyébként átbasztak, 60 is elég lett volna) eltaxiztunk Shirazba. Előtte egész nap Omiddal toltuk a technopartit a lefingott Peugeot 405-ben, és egy porcikánk sem kívánta a következő 500 kilométert egy éppen darabjaira hulló Kia Pride hátsó ülésén tölteni, de viszonylag hamar be kellett látnunk, hogy ezt dobta  a gép, nincs mit tenni!

Shirazban megtekintettük Irán egyik legfontosabb látványosságát, a Persopolist. Persopolist még a nagy Dáriusz kezdte építeni, hogy mint a világ egyik legnagyobb uralkodója, nömagához méltó palotakomplexumban tengesse unalmas hétköznapjait. Ugyanerről a helyről folytatta nem sokkal később a már hagyománnyá váló Görög-Perzsa háborúkat a világ legjobb nevű hadvezére és egyben királya, Xerxész is, aki csodás neve ellenére sem az Asterix képregények egyik karaktere.

Ha nem érdekel a történelem, és leszarod a politikát, de bejönnek a rajzfilmek, akkor nézd meg a Persopolis című alkotást, ami egyrészt tök jó szórakozás, másrészt másfél óra alatt képbe kerülsz a modern Irán történelmi hátterével, és mindenki számára érthető társadalmi és kulturális betekintést nyújt az iráni hétköznapok árnyoldalába.

Indulás előtt még belefutottunk egy hatalmas zarándokokból álló körmenetbe. A síták gyásznapja, Mohamed Próféta unokájának, illetve követőinek mártíromságának emléknapja volt. Elég izgalmas volt követi a menetet keresztül a városon.

Éjszakai vonattal mentünk vissza teheránba, ami megint tartogatott pár meglepetést. A shirazi pályaudvar inkább hasonlított egy repülőtérre mint pályaudvarra. Erre még az is rásegített, hogy a pályaudvar nem a belvárosban van, mint a világon bárhol máshol, hanem húsz kilométerre a várostól. A vonatok is meglepően újak, LCD TV-vel felszerelt hálófülkékben fetrengtünk 13 órát, és percre pontosan a menetrendhez igazodva érkeztünk vissza Teheránba.

a Sah nyomában

Teheránban folytattuk a 80-as évek időutazását, és elmentünk a Nyavaran komplexumhoz, ahol szinte érintetlenül megnézhető a Sah szerénynek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető háza, valamint az ő és gyermekei autóparkja. A kis Rezának nyolc évesen volt saját, miniatűr Aston Martinja JB007 rendszámmal. Sajnos ez már nincs meg, csak egy fotó van róla, de az egész hely nagyon beszédes. Nem véletlen, hogy a népnek egyszer csak tele lett a töke a minden szerénységet teljesen mellőző rongyrázásból és terrorból, és egy adott ponton elüldözték a Sahot.

A Sahot az USA és Anglia hozta helyzetbe, és tartotta hatalmon, amíg ki nem robbant a forradalom. Ezen a ponton még nem feltétlen az iszlámról és a nyugati világ teljes elutasításáról szólt a dolog. Mikor a Sah - aki tényleg egy zsarnok volt - családjával az USA-ba menekült, és az Egyesült Államok nem volt hajlandó kiadni Iránnak, akkor a trükkösen hatalomra került Homeininek könnyen sikerült a népharagot felkorbácsolnia, és az USA-n keresztül az egész nyugati világ ellen fordítania. Ennek volt végül a következménye az amerikai követségen lezajló túszdráma, és végül Irán teljes elzárkózása, ami a maga módján mind a mai napig tart.

Addig is, amíg nem üt be Iránba megint a demokrácia, nézegessetek Teherán utcáin sétálgató body buildereket.

Ha érdekel a napi friss, kövess facebookon: facebook.com/othrn

Képeket pedig itt frissítek: https://www.instagram.com/ontherunontherun/