Hirtelen egyedül maradtam Batumiban, szakadt az eső, szar volt a kedvem, de legalább önsajnálatból jelesre vizsgáztam. Nem volt kevem semmit csinálni, és ha nincs kedvem semmit csinálni, nem is csinálok semmit! Persze ez kurvára nem igaz, mert blogot írtam, és intéztem a mindenféle ügyes-bajos dolgaimat, mert hiába utazom, még nem vagyok ahhoz elég régen úton, hogy ne kelljen semmi mással foglalkoznom.

Elvesztettem a Mojomat

Szerencsére nem úgy, mint Austin Powers. Az én Mojom a hangfalam, amit ott felejtettem egy félig szellemhotelben Kobuletiben, ahol mi voltunk az egyedüli vendégek. Minden fórumon facebooktól a bookingon át próbáltam velük felvenni a kapcsolatot, és végül Airbnb-n sikerült elérnem valakit, és megbeszélni, hogy másnap kinyitják nekem a helyet, valaki várni fog, megvan a cucc! Nagyon kibuktam, amikor rájöttem, hogy elvesztettem. Ajándékba kaptam az út előtt az utolsó percben, és nagyon sokat jelent, hogy nem csak fülhallgatón keresztül jutok zenéhez, de amikor rájöttem, hogy ha laptopon nézek filmet és a mojo szól a háttérben, akkor nagyjából tízszeres moziélményt nyújt, teljesen a szívembe zártam a kis gumikockát.

Visszaszereztem Mojot!

Másnap megint szakadó esőben ültem motorra. Irány Kutaisi, kis megállóval Kobuletiben, ahol persze senki nem volt ott a hotelban, de addig baszogattam a szomszéd ház lakóját, míg hirtelen eszébe jutott, hogy nála van már a hangfal, és nagy nehezen visszaadta.

Helló Vadkelet!

Pár órával és pár liter sárral később megérkeztem Kutaisibe, de előtte még megbüntetett egy rendőr, mert nem álltam meg teljesen a vasúti átjáró előtt, csak átfolytam rajta, mint előttem és mögöttem mindenki.

Jobban örültem volna egy olyan képnek, ahol a ló a hátsó ülésen utazik vagy a csomagtartóban, de így sem szar!

Mivel Grúziában minden rendőrön bodycam van, ezért ezen a szinten nincs is korrupció, így végkép érthetetlen volt, hogy mi a szent szarért kell engem csuklóztatni egy 20 Laris büntetésért, amit csekken kell befizetnem. Mondjuk ezt a kb. 2000 forintot megérte volna elkölteni, ha a yard legalább hagyja, hogy csináljunk egy közös képet, mint a másik kollégájuk, aki a csekk mellé legalább like tengert is hozott, de Mr. Fafej nem állt rá a bulira!

Kutaisi belváros

Előre kinéztem egy hostelt, ahol majd mindenféle emberrel megismerkedem. Kutaisi nem a legszebb arcát mutatta, de Kutaisi arca nem is szép, sőt azt kell mondjam, Kutaisi egy kurva ronda város, ahol még mindig a nyolcvanas évek szocialista életérzése az úr. Sajnos a hostelben én voltam az egyetlen úr, cserébe büdös és koszos volt a hely. Én elég fáradt voltam, és egész délután zenét hallgattam, kikerestem, hogy mik a helyi látnivalók, és kerestem egy normális hotelt, mert nem zavar a dzsuva, ha van hozzá társaság, de így egyedül ülni a szarban nem tűnt akkora bulinak.

Kutaisi Külváros. Nem lehet zongorázni a különbséget.

Reggel korán átköltöztem az új szállásra, ami összességében 1000 forinttal volt drágább, viszont cserébe három csillaggal javította az életminőségemet. Körbesétáltam Kutaisit, és megnéztem a helyi látnivalókat, amiket kb. egy kezemen meg tudok számolni, de Kutaisibe nem is a városért jön az ember, hanem azért, amit innen kiindulva a régióban meg lehet nézni.

Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal

Másnap korán reggel nyeregbe vágtam magam, mert három látnivalót is kinéztem. Első utam a Prometheus barlangba vezetett, és útközben valami olyan dolog történt velem, amire egyáltalán nem számítottam!

Minden motoros ismeri a közhelyet: a motor arra megy, amerre nézel! Én is tudom, és sok vészhelyzetet sikerült kikerülnöm azzal, hogy nem arra koncentráltam, minek fogok nekibaszódni, hanem azt néztem, hol az egérút. Most viszont az történt, hogy döngettem a hegyi szerpentineken és rájöttem, hogy ha nem oda nézek, ahova szoktam, hanem 10-15 méterrel előbbre állítom a tekintetem, akkor a motor tényleg magától megy, nem kel figyelni semmit, csak az utat, a gép tartja az ívet, sokkal gyorsabb vagyok, és tényleg egy Kandírozott mandarinzselészínű áramvonallá változom. Több mint 30 év motorozás után nem számítottam rá, hogy magamtól rájövök valamire, ami ekkora minőségi ugrást fog okozni.

Lányok szobájába szoktak lovakról ilyen képeket a falra rakni

Fülig érő szájjal érkeztem meg a barlang elé, komolyan úgy éreztem, beszarok a gyönyörtől, amit a táj, az út és az új felfedezés jelentett.

Lehet, hogy kívülről komolynak látszom, de belül fülig ér a szám!

Ambivalens viszonyom van a barlangokkal. Valami mindig hajt a sötétbe, de 10 barlangból 8 kicsi, unalmas lyuk. Most is erre számítottam, de a Prometheus barlang az egyik legizgibb barlang, ahová valaha betettem a lábam. Egy olyan cseppkőbarlangról beszélünk, amiben néhol 20-30 méter magas termek vannak, és az egész borzasztóan impozáns. Tényleg tátott szájjal mászkál benne az ember, az pedig külön furcsa, hogy egy ekkora barlangot csak 1984-ben fedeztek fel.

Itt csak minimalista sárga fény volt

Kurva jó barlang ide vagy oda, van pár dolog, amit soha nem fogok megérteni:

1: Miért gondolják az illetékesek, hogy a barlangokat belülről, színes fényekkel kell megvilágítani? Semmi értelme giccsesen hányásszagúvá varázsolni egy ilyen jelentős természeti képződményt. Ettől az egésznek olyan hangulata lesz, mint valami ízléstelen gyerekdarabnak a Madách színházban, csak közben a képződmények olyanok, mintha Giger tervezte volna a díszletet, amit aztán Béla hangulatosan bevilágított.

2: Miután késeket döftek a szemembe, miért kell más érzékszerveimre is összehangolt támadást indítani azzal, hogy François Couperin szól aláfestő zenének cirka egy órán keresztül, amíg tart a buli?

3: Erről mondjuk nem a vezetőség tehet, de nyilván volt velünk egy paraszt, aki végig napszemüvegben tolta a barlangászatot és közben vakuval szelfizett és csinálta a fotókat. Egy dolgot kértek: ne vakuzzunk! Vakuzni egyébként sincs értelme egy barlangban, de ez mindegy.

Ennek ellenére is jó volt a föld alatt, és azonnal elindultam következő úticélom felé, az Okatse Kanyonba. A GPS teljesen elvitt az isten háta mögé, kis falukon keresztül, sárdagasztó off roadozást mutattam be, mire odaértem. Az előző etap kanyarjaitól is fülig ért a szám, de ennyire még nem örültem annak, hogy elvesztem mióta élek. Kb 20 kilométert tettem meg majdnem egy óra alatt, mire odaértem a kanyonba, ahol toltam egy 8 kilométeres túrát, lenéztem a kilátóból és rájöttem, hogy már nem lesz idő elmenni a Martvili kanyonba, de úgy döntöttem, hogy a pár kilométerre levő Kinchkha vízesés, még pont elfér sötétedés előtt.

Megint úttalan utakon vitt a GPS, de egyszer csak be kellett ismerjem, hogy ezt a meredek és nagyon köves szakaszt nem fogom tudni megoldani, még akkor sem, ha éppen azt gondolom magamról, hogy én vagyok a világ legjobb motorosa. Úgy döntöttem, visszafordulok, amikor sikerült elfeküdnöm tök egyedül a semmi közepén a géppel egy meredek hegyoldalon. Szerencsére pont az ilyen esetek miatt választottam ezt a motort, és nem volt könnyű, de sikerült egyedül felkanalazni a kövekről. Úgy határoztam, ezzel a lendülettel lezárom a napot.

Másnap megint megpróbáltam eljutni a vízeséshez egy másik úton, de a bejáratnál közölték, hogy az út le van zárva, de van egy kerülőút a hegyen keresztül. Ennek az útnak is nekivágtam, de túl zord volt, visszafordultam és elindultam a Martvili kanyonba.

A Martvili kanyon a környék leghíresebb látnivalója, és jól is néz ki, csak arról nem beszél senki, hogy a csalogató raftingos fotók mögött valójában arról van szó, hogy bokáig érő vízben kb. 12 percig csordogálsz, majd visszafordítanak, és utána az egészet körbe lehet sétálni nagyjából fél óra alatt. Ennek ellenére nem voltam csalódót, és estére egy lendületesebb tekerés után meg  is érkeztem Tbiliszibe.

Civlizáció

Öt napja nem beszéltem senkivel. Nem mondom, hogy az őrület határán voltam, de tudtam, hogy meg kell ismerkednem valakikkel, mert annyira nem vicces egyedül. Késő este érkeztem meg, és rögtön belefuttottam a teraszon egy amerikai és egy kínai srácba a hozzájuk tartozó két üveg borral, amit ott helyben betoltunk, a többi csak halvány emlék.

Másnap reggel még megismerkedtem a szobatársaimmal, egy Kazah sráccal és két Belorusz arccal, akik valójában már amerikaiak. Ezzel a kis csapattal beültünk az egyik híres tbiliszi kénes fürdőbe, és hat hét után végre kiáztattam magam forró vízben, és toltam egy masszázst.

Pont annyira jól esett, mint amennyire homoerotikusan néz ki

Másnap összeálltunk az amerikai sráccal, a kínai gyerekkel és a Belorusz arccal. Béreltünk egy jobbkormányosból balkormányossá átalakított ezer éves Nissan X-trailt, és elindultunk Kazbegibe.

Kell ide a 4x4. Stephansmida utcái

Kicsit sajnáltam, hogy nem motorral megyek a hegyekbe, mert Mestia is hihtetlenül jó volt, de egyszer csak elkezdett szakadni a hó, ami pár órával később hóviharrá változott. Egy ideig tök jó volt a hóban vezetni, bár ez a kétsávos hegyi út, másnéven a Gorgian Military highway, tele van rohadt lassan cammogó kamionroncsokkal és báránycsordákkal, amiket össze-vissza kell előzgetni.

Az volt a terv, hogy eljutunk Stephansmidaba még aznap, de kezdett nagyon súlyos lenni a helyzet, nekünk meg hiába volt 4x4-es kocsink, mert nyilván nyári gumikkal kaptuk, és egy adott ponton úgy döntöttem visszafordulunk, mert én nem merem bevállalni tovább, a többiek pedig már rég meg akartak állni.

Másnap már sokkal jobb volt a helyzet

Nagy nehezen visszacsorogtunk Gudauriba, ami Grúzia egyik síparadicsoma, de idén ez volt az első hó, ezért nem volt nyitva semmi, és hatalmas káosz alakult ki az utakon, mert mindenki elakadt, kocsik parkoltak össze-vissza az úton mindenfelé.

Találtunk egy motelt, ami nyitva volt. Mondta a nő, hogy van szabad szoba, de nincs villany és fűtés, cserébe 80 Lari lesz négyünknek. Tekintve, hogy egy szaros lyukról beszéltünk és estére -8 fokot igértek, meggyőztem a többieket, hogy menjünk tovább. Minden zárva volt, kivéve Gudauri legdrágább hoteljét. A helyzet kezdett nagyon para lenni, mert a sok elekadt autós is elkezdett szállást keresni, és tényleg semmi nem volt nyitva. Nagy nehezen sikerült megközelíteni a hotelt, ahol éppen felújítás alatt volt az egész SPA szekció, ezért nevetséges 50 Lari/fő-ért sikerült egy fullos, 5 csillagos hotelben elszállásolni magunkat. Mindenki rohadt boldog volt, kivéve Tsien Do-t, aki azt magyarázta, hogy ő utálja, ha kiszolgálják és menjünk vissza a szaros, hideg lyukba!

Hiába magyaráztuk, hogy éppen, hogy a kétszeresét fizetjük a szaros lyuknak és cserébe fűtött szobában vagyunk puha ággyal + reggelivel, ami önmagában belekerülne a felárba, egész este fasz volt. A legnagyobb baja az volt, hogy paradicsomot tettek a Margherita pizzára, és ő nagyon szeret és tud is főzni és a Margherita pizzán nincs is paradicsom. Szétröhögtük magunkat, és ha van egy valójába jó fej kínai haverod, annyi rasszista viccet lehet tolni, amennyit csak nem szégyellsz, és miért szégyellnéd magad, ha egyszer tényleg lehet? Még azt is elmagyaráztam neki, hogy nekünk, magyaroknak a pizzát a Don Pepe minőségbiztosítási szabványa jelenti és egyik kedvenc receptünk a songoku pizza, de ez sem hatotta meg.

Be voltunk szarva, hogy itt fogunk rekedni a hegyekben, ha nem áll el a havazás, de másnap reggel szikrázó napsütésre ébredtünk. Eljutottunk Stephansmidaba, megnéztük Grúzia legesleghíresebb látványosságát, a Gergeti Szentháromság templomot, ami egy templom a hegy tetején, mint Grúzia látványosságainak 90%-a, de ez tényleg sokkal jobban néz ki a többinél, és csak hat kilométert kell érte gyalogolni.

Sztálin bosszúja

Visszafelé megnéztük a világ egyik legbrutálisabb brutalista kilátóját, a pszichedelikus Szovejet-Grúz barátság kilátót, majd elmentünk Goriba, ahol egy remek éjszakát töltöttünk egy hideg, koszos lyukban, amit Anthony foglalt nekünk bosszúból.

pszichedelikus brutalizmus

Goriban született Sztálin, ezért itt van egy hatalmas múzeum a szülőháza köré építve. Itt mindent meg lehet tudni Sztálinról. Egy dolog nem derül ki a múzeumból, hogy a jó öreg Dzsugasvili a világtörténelem egyik legvéreskezűbb, ha nem a legvéreskezűbb diktátora volt.

Lehet, hogyha Goriban születek, én is ilyen szörnnyé változok, a hely predesztinál.

Greg nem volt hajlandó bejönni a Sztálin múzeumba. Kérdeztem, miért nem? Azt mondta, mert a nagyanyja testvére mindig azt mondogatta “give me more gas I take russia next!”

-Ki volt a Nagybátyád?

-Patton tábornok.

Diplomata piac

Visszamentünk Tbiliszibe, mindenki lekopott, én örültem, hogy végre kicsit magammal lehetek, és felfedezhetem a  várost. Két napig mászkáltam Tbilisziben, és két nap alatt szinte mindent meg lehet nézni, amit ez a város tartogat, de bőven meg lehetett nézni mindent, ami engem csak egy kicsit is érdekelt.

Tbilisziben is tombol a modern építészet, ami szerintem azért fontos, mert az tök jó, ha egy városnak van múltja és történelme, de ha nem képes meghatározni magát a jelenben, akkor nem mutatja a jövőjét sem. Budapesten például a Millenium óta nem épült semmi igazán grandiózus, semmi ikonikus.. Budapest öndefiniciója több mint száz éves. A legizgalmasabb dolog, amit a rendszerváltás óta le tudtunk rakni az asztalra, az a 4-es metró, de az is föld alatt van.

Reggel éppen indulni akartam, amikor láttam a facebookon, hogy egy ismerősöm Tbilisziben van. Ráírtam, nem futunk-e össze? Visszaírt, hogy egy barátját látogatja éppen a feleségével, mindjárt felkapnak, menjünk a piacra. Megjöttek, beültünk egy kávéra. Amíg a teraszon üldögéltünk, egyszer csak megjelent Miki 357, tök véletlenül ő is éppen erre járt. Ok, úgy döntöttem maradok még egy estét.

Beültünk egy hatalmas kocsiba és elindultunk a piacra. Kérdezem a csajt, mit dolgozik Tbilisziben?

- A követségen dolgozom.

- Csak nem te vagy a nagykövet? (kérdezem röhögve)

- De, én vagyok.

Így történt, hogy kicsit piacoztunk a nagykövettel, meg benéztünk a követségre. Később toltunk egy brutális éjszakát Miki 357-tel, aztán másnap megnéztem még pár templomot a hegy tetején a Kakheti régióban és elcammogtam Örményországba…

fotó: Miki357