Innentől minden leírt szavam hazugság! Szeptember közepén befejeztem és hazajöttem, csak ettől nyilván rögtön annyi dolgom lett, hogy lusta voltam a bloggal foglalkozni, de azért szépen lezárom, ha már ilyen sokan rászoktatok. Nem ez lesz az utolsó poszt, de értelemszerűen közelít a vég.

Elmentem Milwaukee-ba megnézni a Harley Davidson Múzeumot. Azt ígértem írok erről egy posztot, de végül egy cikk lett belőle. Ha érdekel, katt ide!

Innen szinte egyenes út vezetett Chicagóba. Chicago elvileg Amerika legveszélyesebb városa, bár ahogy otthonról néztem a fejleményeket, Bécs most veszélyesebb helynek tűnik…

Izgatottan vártam, hogy végre megnézzek egy rendes amerikai metropoliszt, és ne egy alibi városban kolbászoljak, mint Seattle vagy Denver.

A belvárostól pár buszmegállónyira találtam egy olcsó Airbnb-t egy közepesen szar környéken, cserébe egy klasszikus vöröstéglás házban laktam, így autentikus volt a Chicago életérzés. A házat pár ázsiai egyetemista bérelte, akik nyáron így pörgették a szobákat, amíg otthon voltak. Eléggé koszos volt minden és emiatt nyilván kicsit büdös is, de három éjszaka Chicagóban 75$-ért kibaszott olcsó volt.

Hulla fáradtan érkeztem, és nem is nagyon volt kedvem aznap megmozdulni. Éppen becsekkoltam, amikor rám írt a host, hogy van még egy kulcs eldugva valahol, legyek már anyira jófej, hogy maradjak otthon délután, és engedjem be a következő vendéget, mutassam meg a szobáját, és adjam oda neki a kulcsát. Ez kicsit fura kérés volt, de pont beleillet a napi programomba. Különben sem volt kedvem annyira egyedül lenni, örültem, hogy társaságot kapok.

german engineering

Kb. húsz percen belül beesett egy fiatal német srác. Reméltem, hogy hatalmas bulizás veszi majd kezdetét, de egy igazi kockába futottam bele. A városba nem volt kedve bemenni, de azt mondta, hogy van kocsija, és megy bevásárolni, nincs-e kedvem elmenni vele?

Véletlenül volt hozzá kedvem, úgyhogy el is vesztünk a Walmart csodálatos világában. Útközben kiderült, hogy ő nem utazgat, hanem ösztöndíjjal érkezett, két hónapot fog itt tölteni, gyógyszerésznek tanul. Annyira német volt, hogy egy ezüst színű Ford Focust bérelt két hónapra. Mind a szín, mind pedig az autóválasztás izgalmas személyiségre utalt. Amíg én söröket és húsokat vásároltam, addig ő tisztítószerekkel és kendőkkel pakolta tele a kocsit. Ezután már nem is mozogtunk együtt, de legalább úgy kinyalta az egész házat, hogy  igazából fizetést kellett volna neki adni érte.
Én értelemszerűen nem nagyon éreztem, hogy Chicago olyan veszélyes hely lenne, mint a statisztikák alapján állítják, de belefutottam pár erre utaló dologba. Például a benzinkúton golyóálló üveg mögül folyt a kiszolgálás, ami elég lehangalóan nézett ki.

Három napot terveztem Chicagóban tölteni, ami nem sok, de tök egyedül egy nagyvárosban nem akkora móka nyomulni.

Kultúrsokk

Chicago nem csak nagy, modern és menő, de attól, hogy a világ legnagyobb édesvízi tavának a partján fekszik, egészen speciális atmoszférával rendelkezik. A Michigan-tó akkora, hogy inkább érzed tengernek, mint tónak. Ezt valószínűleg úgy a legkönnyebb elképzelni, ha a Balatonhoz hasonlítjuk, ami 78 km hosszú és 14 km széles. A Michigan-tónál ez 494 kmx190 km, ugyanúgy elveszik a horizont a végtelenbe, mint a tengerparton. Cserébe a Chicago folyó a létező összes irányban keresztül folyik a városon, a folyópartot pedig modern és art deco felhőkarcolók szegélyezik, ettől elég futurisztikus hangulata van a városnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

dead end Detroit

Kicsit fájt a szívem, hogy lépnem kell, de elég szar volt az idő, és már várt rám a kiterjedt rokonságom Detroitban. Megint napok óta tök egyedül voltam, kifejezetten volt kedvem emberekkel találkozni.
Cousin Tomi megérkezett, sziasztok!

Első utam Detroit külsőbe vezetett távoli nagynéném és nagybácsim házába. Elég jó érzés volt a hetek óta tartó rohadás után végre megérkezni ebbe a pöpec, tavakkal és fákkal tarkított kertvárosba. Végre levettem a  büdös ruháimat, órákat ültem a fürdőkádban, és két napig ki sem mozdultam a süppedő padlószőnyegek selymesen simogató világából. A második este átjött a rokonság nagyobbik része ismerkedni. Majdnem mindenkivel találkoztam már, de volt olyan, akit utoljára ’87-ben láttam, és azóta mind a ketten sokat változtunk.

Innen West Bloomfieldből járkáltam be Detroit downtownba nézelődni. Amennyire be tud rántani Chicago az elképesztően nagyvonalú kozmopolita lebegésével, Detroit annyira földhözragadtan döglött. Már a hetvenes évek végén is teljesen dögrováson volt, és azóta éppen csak egy kicsit sikerült összerántania magát. A belváros szinte teljesen üres. Hét közben még a felhőkarcolók között is alig mozognak emberek, dugó sincs nagyon sehol, elég nyomasztó egy kisváros, pedig nem is olyan kicsi.
A belváros közepén

Mivel az amerikai autóipar innen fosta föl magát a világ tetejére, igazából szinte minden érdekesség ehhez köthető, de ezek legalább érdekesek. A The Henry Ford Museum egészen biztosan a világ egyik legjobb ipartörténeti múzeuma, és tényleg olyan relikviákkal van teletömve, amikről minden autóbuzi látott már egy fotót valahol, és azt gondolta, ezt látnom kell!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

generációváltás

Az idős rokonok után jóval fiatalabb unokatestvérem jelentkezett be, hogy örülne, ha pár napot náluk töltenék. Én nagyon örültem, hogy pár napot náluk tölthetek. Egy teljesen más világba csöppentem.
kedvenc szobám az elmúlt három hónapból

Carly a pasijával és két másik emberrel lakik együtt egy hatalmas, több, mint száz éves kőházban, szintén fényévekre a belvárostól, de W. Bloomfieldhez képest egy köpésre. Nagyon örültem, hogy volt motorom és tudtam mozogni, mert Detroitban saját jármű nélkül mozdulni sem lehet. A város tökéletes példája annak az elbaszott koncepciónak, hogy az ipar jólétet teremt, és az emberek a kertvárosokból autóval cirkálva intézik az életüket. Ez a koncepció már több mint negyven éve bedőlt, de a város csak részben dőlt össze, cserébe elképesztően alacsonyak az ingatlanárak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Carlyék egészen gyönyörű, száz éves háza érzésre úgy 160-180 négyzetméter lehetett, hatalmas kerttel és garázzsal. A pasija 2009-ben, a válság csúcsán vette 9000 dollárért, ami mai árfolyamon számolva is bőven 10 millió forint alatt van, de a szomszéd házat, ami azért klasszisokkal szarabb volt, éppen 100 000 dollárért árulták. Ebből Pesten egy külvárosi garzont lehet kapni, de ettől még nem élnék Detroitban.

Ezenkívül Detroit nem sok izgalmat tartogat. Hétvégén ki lehet ugrani az Eastern Marketre, amit nagyon felkaptak a hipszterek és minden gluténmentesbio&fairtrade. Még magyar paprikát is lehetett kapni, egy 10 grammos zacskó 7.99$ volt. Ez hétvégén tényleg egy mozgalmasabb városrész, de direkt visszamentem hétköznap, hogy kihaltnak és letargikusnak tudjam fotózni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Van meg pár izgi dolog, de például a Motown Múzeumba nem tudtam bejutni, mert éppen akkor pár hete halt meg Aretha Franklin, és az egyébként mindig üresen kongó múzeum hirtelen felkapott zarándokhely lett, ahol napokra előre kellett bejelentkezni.

Jól elszórakoztam az időt, és arra gondoltam, megnézem a közelben lakó Amish közösséget, de ez már egy másik történet…

Ha érdekel a napi friss, kövess: https://www.facebook.com/Othrn/
Ha nem szeretsz olvasni: https://www.youtube.com/channel/UCBPlwjAXybPL4fqbrmpMALg/videos?disable_polymer=1
Ha nincs idő semmire: https://www.instagram.com/ontherunontherun/