Ez minden, a kutya sajnos nem tud jönni!

Minden összeállt készen álltunk az indulásra, helyesebben csak majdnem álltunk készen, mert amire tényleg minden összeállt, idegileg mi kikészültünk. 

Elképesztően sűrű volt az utolsó két hét, kb. percre pontosan be volt osztva minden nap, és amikor valaki, aki természetesen nem én voltam, nem úgy, vagy nem pontosan időre csinálta meg, amit megbeszéltünk, minden borult, és mindent újra kellett tervezni. Az előző posztban hosszan írtam erről, de az csak hivatalos dolgokról szólt. Nyilván személyre szabott szopásból sokkal több áll az  ember rendelkezésére, de az ezekből adódó feszültséget legalább a közelállókon lehet levezetni, ezúton is elnézést mindenkitől aki végigasszisztálta ezt az ámokfutást.

Mindenki sír, csak nem látszik

Reggel eljött a legnehezebb pillanat, amiről mindenki tudta, hogy be fog következni, de amikor hirtelen ott állsz a családoddal a motorod mellett két hét intenzíven dinamikus elmebaj után, hogy sziasztok, akkor én most megyek, az mindenképpen kurva nehéz.

Nehéz vagy sem, elindultunk a csajommal, aki az első egy hónapban elkísér a saját motorján, csak hogy duplázzuk a szopófaktort. Megpróbálom többet nem leírni, hogy szopás…

Úgy terveztük, hogy két nap alatt lezúzunk Isztambulba, és ott tartjuk a hivatalos rajtot.  A terv szerint első megálló Nisben lett volna, de Novi Sad előtt megálltunk tankolni, és észrevettük, hogy a csajom motorjáról hiányzik a rendszámtábla. Lilla eléggé kiakadt, de én követtem egy holland csaj blogját, aki Indiába ment motorral, és vele is hasonló baleset történt. Nyilvánvaló volt, hogy rendszámot fogunk hamisítani, de ezzel az is nyilvánvaló lett, hogy az éjszakát nem Nisben fogjuk tölteni. Tiszta szerencse, hogy megvan az a jó szokásunk, hogy általában nem foglalunk szállást, csak az utolsó percben. Egy telefon erejéig megpróbálkoztunk hivatalos úton szerezni egy hivatalos rendszámot, de ez hivatalosan is impossible mission, így a hivatalok tettek minket bűnözővé.

Na jó ez tényleg szívás!

A bürokrácia áldozatai

A benzinkúton megkérdeztem egy arcot, hogy nem tud-e egy jó print shoppot a városban, mert kéne egy rendszám. Ő visszakérdezett, hogy minek rendszám egyáltalán? Ebből legalább azt tudtam, hogy nem lesz para rendszám nélkül mozogni a környéken, de még három határ van előttünk, ami tuti nem fog rendszám nélkül menni. A srácnak fingja sem volt, hol van printshop, így elindultunk a városba.

100%-ban kézműves és gyermekmunka mentes

Másfél kilométerrel később a külváros első sarkán megláttam egy nagy Suzuki feliratot, ami egy motorosbolthoz tartozott. Azonnal félreálltunk, elmondtam a tulajnak a problémánkat, aki nagyon jó fej volt, vette a lapot, és mondta, tud egy tuti helyet, ahol minden szir-szart printelnek, ő is velük szokott dolgoztatni, de ők már zárva vannak. Jöjjünk vissza holnap nyitásra, és segít nekünk intézkedni.

Marco is bűnrészes

Kerestünk egy szállást, és másnap reggel kilenckor ott toporogtunk Marconál a bolt előtt. Elmentünk a printshopba, ahol közölték, hogy egy-másfél óra múlva kész az új öntapadós rendszámunk. Marco elugrott valahova szerezni egy alumínium lapot. Mi addig a bolt mögötti műhelyben vártunk rá, mert mondanom sem kell, akkora mázlink volt, hogy Marcohoz nem csak egy bolt, hanem egy motorszerviz is tartozott, amit a rendelkezésünkre bocsájtott. Ő hozott egy alumíniumlapot, adott szerszámokat amikkel szépen méretre vágtuk.

tartalomhoz a forma

Természetesen nem lett szép, ezért még elmentem az öreg alumíniumos szakihoz a száz éves boltjába, aki szépen eldolgozta az anyag széleit, visszafelé beugrottam a matricáért, a műhelyben szépen felragasztottuk, és 1500 forintért máris volt új rendszámunk. Kicsit más a tipó, kicsit más a színe, de a miénk! Jól bekoszoltuk és aki nem tapogat, nem vizsgálgat, nem fog észrevenni semmit. Márco egy fillért sem volt hajlandó elfogadni az egész napos pesztrálásért, ezért hozzávágtunk egy üveg Whisky-t és elindultunk Szófiába.

Tűz van babám

Jókedvűen száguldoztunk az autópályán Szofia felé. Túlvoltunk az első határátkelésen a hamis rendszámmal, amikor a csajom hirtelen mellém gurult és mutogatni kezdett, hogy álljak félre.

-Mi van?
-Füstöl a táskád!

A táskám az ülésen teljesen hátra csúszott, egészen a kipufogó elé ami szép lassan megolvasztotta a műanyagot, ami megolvasztotta a táskában tartaléknak eltett gumis hevedert, ami szépen ráolvadt pár ruhára. A veszteség nem túl nagy, de két nap alatt két ilyen ügy kicsit sok volt. Belül fekete, kívül rózsaszínű ragasztószalaggal orvosoltuk a problémát, és este nem is annyira megtörve megérkeztünk Szófiába.

Első lecke: MIndig ellenőrízd, hogy jól van-e rögzítve a táskád!

Kicsimmel törökbe

Lelkileg fel voltunk készülve megint egy egész napos pokoli autópályázásra, de sütött a nap és egész tűrhető volt a táj is. A határon kicsit fostunk a rendszám miatt, de nyilván senkinek nem tűnt fel a nyilvánvaló. Hatszázötven kilométerrel később mint a mosott szar, úgy érkeztünk meg Isztambul külvárosába. Isztambul külvárosa huszonnyolc kilométeren keresztül fárasztott minket. Itt már kijöttek a közlekedés szokások közti különbségek. 

Az autópályán a péntek esti dugóban ember embernek farkasa! Senki nem enged be senkit sehova. Kamionok tolnak le vagy váltanak sávot hirtelen, és amikor minden menthetetlenül beáll, és a leállósávban menekülnél, akkor ott simán jön valaki szembe, akinek még nálad is jobban elege van az egészből.

Igazából pont úgy vezet mindenki, mint ahogy én motorozok a városban (parasztul). Nem is lenne ezzel semmi bajom, de én is rohadt fáradt voltam, és Lilla messze nem ennyire rutinos, őt nagyon megviselte ez az egész, de végül megérkeztünk Isztambulba, becsekkoltunk a hotelbe, ami meglepően sokkal jobb hely volt, mint amire az ára alapján számítottunk, és úgy elaludtunk, mint két döglött macska.

Majdnem az összes képet a csajom blogjáról loptam, olvassátok azt is!

http://bogarakafogaimban.blog.hu/